Interjú Hans-Georg Gadamerrel
Rényi András: Ön egy helyütt Platónnak ama mély belátására hivatkozik, amely szerint kérdezni tulajdonképpen nehezebb dolog, mint válaszolni...
Hans-Georg Gadamer: Azt hiszem, hogy itt olyan általános tapasztalatról van szó, amely a dolog természetéből fakad. Minden bizonnyal igaz, hogy buta válaszok is adhatók okos kérdésekre. De sokkalta gyakrabban történik az, hogy olyasféle buta kérdéseket tesznek fel, amelyekre még a legokosabb ember sem adhat okos választ. Miért van ez igy? Mit is jelent az, hogy kérdezni? Kérdezni annyi, mint ésszerű lehetőségeket felkínálni, olyan alternatívákat, amelyek között a válaszoló választhat. Ez tehát azt jelenti, hogy ha kérdezünk, látnunk is kell ésszerű lehetőségeket. Ez nem olyan könnyű dolog. Annyira saját véleményünk rabjai vagyunk, hogy az ellenvéleményeket és alternatívákat nem is gondoljuk igazából végig. A kérdezés képessége tehát a szellemi fantáziától és nyitottságtól függ, és minden emberi alkotóképesség egyik alapja. Ugyanakkor nyilvánvaló, hogy minden kérdés valami meghatározott dologra irányul, és magától értetődik. hogy az igazi feladat olyan kérdések megfogalmazása, amelyek igazolható és bizonyítható válaszokat tesznek lehetővé.
R. A.: Az igazságot manapság többnyire úgy képzeljük el, mint valamiféle tárgyat, amelyet a tudomány rendszeres kutatások révén mintegy rekonstruál. Mintha az igazság valamiféle drágakő volna egy sötét bánya mélyén, a tudós dolga pedig az volna, hogy felszínre hozza ezt a kincset....
H-G.G.: Ez igaz abban az értelemben, hogy a tudománynak — mint tudománynak — az a feladata, hogy
R. A.: És épp ez kapcsol Össze bennünket, embereket egymással?
H-G. G.: Ilyen dialogikus események révén egymást bizonyos dolgok részeseivé tesszük, „részesítjük egymást" valamiben. Az Igazság mindig összefügg a bizonyítással; az igazságnak mindig igazolódnia kell. Az efféle dolgok viszont csak a kölcsönös megértés, a dialogikus eszmecsere révén bizonyulhatnak igaznak. Az egyik alapvető kiindulópontom az volt, hogy senki sem tarthat igényt „a szellem teljességének" képviseletére. Mindannyian részlegesek vagyunk, csak sajátos rálátásunk lehet a dolgokra. S ezért van az, hogy — legalábbis a német romantika óta — a dialógus, a párbeszéd vált az egyediség meghaladásának, kiterjesztésének filozófiai elvévé. És itt térek vissza arra, hogy milyen nehezek az olyan kérdések, amelyek csak az emberek közötti párbeszédben igazolódó dolgokra irányulnak. E kérdések ugyanakkor a társadalmi együttélésben sokkal fontosabbak, mint a természet meghódítása a kutatás segítségével. A képletek szép dolgok, de nem olyasmik, amikben önmagunkat ismerhetjük és érthetjük meg.
R. A.: Eszerint tehát a társadalom kutatója nem találhat olyan nézőpontot, amely „kívül" van a társadalmon és a történelmen, nincs tehát módja arra, hogy — tudása birtokában — felülről szemlélje és ítélje meg tárgyát. Ez az elgondolás rokon a marxizmuséval, mert ott is arról van szó, hogy a társadalomtudományok is a gyakorlat részei, a kutató is gyakorlati lény, aki benne áll a történelemben és csak saját adott pozíciójából szemlélheti azt, mintegy saját helyének és szerepének megértésére törekedve.
H-G. G.: Ez olyan nagy igényű várakozás volna, amit én aligha fogadnék e1 magamra nézve. Hogy abban a helyzetben kellene lennem, hogy saját helyemet, gondolataimat. társadalmi csoportom helyét a történelem egészében fel tudjam mérni? Nos, épp ez az, amire nem lehetünk képesek.
R. A.: Hogyan határozható meg akkor az, amit „önmegértésnek" nevez?
H-G. G.: Önmagunk megértése is folyamat, nem pedig valamiféle birtoktárgy, amit elég egyszer megszerezni. Ez a folyamat soha nem is zárható le. Az, amit én a részesedés, a participatio, a métaxis fogalmával jelöltem, szerintem alapja mindannak, amit összefoglalóan kultúrának nevezünk. Mindazoknak a javaknak tehát, amelyektől — azzal, hogy a sajátunkká tettük őket — még nem fosztottunk meg másokat. Mindazoknak a javaknak, amelyek elsajátítása nem egy birtok szétosztásának kérdése. Azt hiszem, nem vagyunk képesek túllépni önmagunkon, nem törhetjük át korlátozottságunkat, egyedi nézőpontunkat, s ez határozza meg viszonyunkat a kultúrához is. Gondoljunk csak arra, hogy amikor egy műalkotást megértünk, valóban a művész szándékait értjük-e meg? Úgy vélem, a művészt éppen úgy határozhatjuk meg, hogy ő az, akinek olyasmi sikerül, ami messze túl van eredeti szándékán. s ezért ő maga sem értheti megfelelően önmagát. Alapvető téziseim közé tartozik, hogy a műalkotás ínterpretációjában az alkotó alláspontját semmiféle előjog nem illeti meg. Egyáltalán nem törvényszerű, hogy ő jobban értse saját művét, mint mások. Talán éppen rosszabbul érti, mint az a közösség, amely csodálja művét. Önreflexiói voltaképp magánügyek, önmaga szükségszerű „félreértései", amelyek ugyanakkor művészileg roppant termékenyek is lehetnek.
R. A.: Ön visszahelyezte jogaikba az előitéleteket, holott az emberek általában úgy gondolják, hogy az előítéletek káros dolgok.
H-G. G.: Persze provokatívan fogalmaztam, amikor bevezettem a „pozitiv előítélet" fogalmát. Ezzel tulajdonképpen csak olyasmit fogalmaztam meg. ami már korábban is létezett: az előítéletek rosszalló megítélése ugyanis utólagos fejlemény mind a szó jelentéstörténetében, mind a bíráskodás történetében, amelyből származik. Mai nyelvhasználatunkban „pozitívnak" nevezni az előítéletet kétségkívül mesterkéltnek hat. Nem azt akartam ezzel mondani, hogy jó dolognak tartom, ha makacsul ragaszkodunk vakon átvett vélekedésekhez. Ezeket újra és újra ki kell tennünk mások és a valóság kritikájának. De nem tehetünk úgy, mintha lehetséges volna előítéletektől mentesen élni.
H-G. G.: …a vitatott és folyton a változás állapotában levő dologról elmondják véleményüket, és ez az egyik szemében szükségképpen más lesz, mint a másikéban. Itt megmutatkozhat, hogy két lehetséges rálátásunk van, tehát valódi kérdésre leltünk, és ez új közösséget teremt közöttünk. Valamennyi társadalmi. fogalmunk ilyenfajta közös megértés eredménye.
R. A.: 1985-ben űnnepeljak Lukács György születésének századik évfordulóját. Ön szuverén gondolati pályát futott he, amely nem keresztezte Lukácsét. Mégis hivatkozik a korai Lukácsra főművében, az Igazság és módszer-ben. Miféle ösztönzéseket kapott tőle?
H-G. G.: Kezdettől fogva a német szellemtudományok romantikus hagyományához kapcsolódtam: klasszika-filológus is vagyok, egy kicsit művészettörténész, egy kicsit irodalomtörténész — egyszóval mindazok a területek foglalkoztattak, amelyek a Hegel utáni korszakban a filozófiának sajátos színezetet adtak. A tizenkilencedik századi empirizmus a nagy német idealizmusra való visszaemlékezésből tártalmilag csak nyerhetett. Nos, Lukács annak idején a heidelberi neokantianizmuson belül már szabadabb figura volt. Ő már újra Hegel felé tájékozódott, s ha, Marxot még nem is, de mindazokat újra felfedezte, akik túljutottak már az ortodox ismeretelméleti Kanton. Ilymódon ő is, akárcsak Georg Simmel és más, az akkori tudományos és filozófiai berkekben periferikusnak számító gondolkodók igen ősztönzően hatottak rám az engem foglalkoztató kérdésfeltevések szempontjából. Tudja, az igazán formáló hatások mindig a fiatal, a még éppen alakuló gondolkodót, kutatót vagy tudóst érik: ez a nagy nyitottság időszaka. amikor az ember mindenfelé fülel, ahol csak rokon hangokat hallhat. De a számunkra akkoriban roppant fontos könyv, a Történelem és osztálytudat már viszonylag későn jött ahhoz, hogy mélyebben befolyásolhasson. Én akkoriban különösképp Marcusehez, de leginkább Heideggerhez álltam közel.
R. A.: Miért éppen Heldeggerhez?
H-G. G.: Valami olyan iszonyú gondolati energia sűrűsödött össze ebben a kis schwarzwaldi emberben, hogy amikor az kirobbant, egycsapácra megváltoztatta a helyzetet a világban. De bármennyire ösztönzött is Heidegger, ő is „későn" jött: én másik utat jártam, olyat, amely sokkal eröteljesebben igyekezett a német idealizmus hagyományát újraértelmezni. Tudja, amikor arról kérdeznek, hogyan is képzeli el egy német professzor saját nevelési feladatát, mindig azt mondom: túl későn jön már. Az első, az igazán mélyreható befolyással az iskola van az emberre: mi az egyetemen legfeljebb csak a tudományos készségeket fejleszthetjük. Számomra ez alapvető igazság. A hatások akkor a legmélyebbek, ha az ember nem is tudja, hogy ez vagy az valakinek a hatása. Valami hasonlót éltem át egyszer Walter Benjaminnal. Említett könyvemben kísérletet tettem az allegória rehabilitálására. Később hirtelen eszembe jutott. hogy én ezt már olvastam valahol: hát persze, Benjaminnál! Az újabb kiadást azután egy jegyzettel toldottam meg. hogy tudniillik én itt nyilvánvalóan Benjamin ösztönzését követtem.
R. A.: Gondolom, így van ez mindenütt a szellemi életben.
H-G. G.: Nem gyűjtők vagyunk, hanem tevékenyen válaszolni próbálunk mindarra, ami hat ránk. A kérdés és felelet modellje a gondolkodók élettörténetére is igaz.