Interjú Hans-Georg Gadamerrel 

A beszélgetés 1984 júniusban készült a Magyar Televízió stúdiójában az akkor már nyolcvanas évei­ben járó bölcselővel, a modern filozófiai hermeneutika megalapítójával, aki a Magyar Tudományos Akadémia tiszteletbeli tagjaként székfoglalóját megtartandó érkezett Budapestre s akinek  főműve, az Igazság és módszer akkoriban jelent meg először magyarul, Bonyhai Gábor fordításában. A tévéfelvétel rejtélyes módon megsemmisült és így adásba sem került: a hangfelvétel alapján készült, alább olvasható rövidített szöveg az Élet és Irodalom 1985. januári második számában jelent meg.
 

 

Rényi András: Ön egy helyütt Platónnak ama mély belátására hivatkozik, amely szerint kérdezni  tulajdonképpen ne­hezebb dolog, mint válaszolni...

Hans-Georg Gadamer: Azt hiszem, hogy itt olyan általános tapasztalatról van szó, amely a dolog természetéből fakad. Minden bizonnyal igaz, hogy buta válaszok is adhatók okos kérdésekre. De sokkalta gyakrabban történik az, hogy olyasféle buta kérdéseket tesznek fel, amelyekre még a legokosabb ember sem ad­hat okos választ. Miért van ez igy? Mit is jelent az, hogy kérdezni? Kérdezni annyi, mint ésszerű lehe­tőségeket felkínálni, olyan alter­natívákat, amelyek között a vála­szoló választhat. Ez tehát azt je­lenti, hogy ha kérdezünk, látnunk is kell ésszerű lehetőségeket. Ez nem olyan könnyű dolog. Annyira saját véleményünk rabjai va­gyunk, hogy az ellenvéleményeket és alternatívákat nem is gondol­juk igazából végig. A kérdezés ké­pessége tehát a szellemi fantáziá­tól és nyitottságtól függ, és min­den emberi alkotóképesség egyik alapja. Ugyanakkor nyilvánvaló, hogy minden kérdés valami meg­határozott dologra irányul, és magától értetődik. hogy az igazi feladat olyan kérdések megfogalmazása, amelyek igazolható és bizonyítható válaszokat tesznek lehetővé.

R. A.:  Az igazságot manapság többnyire úgy képzeljük el, mint valamiféle tárgyat, amelyet a tudomány rendszeres kutatások révén mintegy rekonstruál. Mintha az igazság valamiféle drágakő volna egy sötét bánya mélyén, a tudós dolga pedig az volna, hogy felszínre hozza ezt a kincset....

H-G.G.: Ez igaz abban az értelemben, hogy a tudománynak — mint tudománynak — az a feladata, hogy bizonyos tényállásokat rögzítsen, a közöttük levő törvényszerűségeket feltárja. A tapasztalati tudományok csakugyan nagyon jól jellemezhetők azzal a metaforával, amelyet ön használt, vagyis az elrejtett igazság kibányászásával és napvilágra-hozatalával. Ennyiben a tudomány az egyszólamúság, a monológ nagy intézménye. Ámde végtelenül sok az olyasmi, ami ki­csúszik ennek a kísérleti, mate­matikai-szimbolisztikus kutatásnak a „keze" közül. A humaniórák, a társadalomról és az emberekről szóló tudományok egészen más természetűek, és aligha tölthetnék be hivatásukat, ha — a nyelvi kommunikáció révén — nem tar­toznának olyan közös tapasztalati világhoz, ahol csak részesülhetünk az igazságban, de nem lehetünk képesek birtokolni. Ide tartozik minden művészeti tapasztalat is; sőt egyenesen azt mondhatjuk, hogy a művészet egyik megkülön­böztető jegye épp az, hogy a mű­alkotást nem tudjuk birtokunkba venni, csupán részt vehetünk ben­ne. 

R. A.:  És épp ez kapcsol Össze ben­nünket, embereket egymással?

H-G. G.: Ilyen dialogikus események révén egymást bizonyos dolgok ré­szeseivé tesszük, „részesítjük egy­mást" valamiben. Az Igazság min­dig összefügg a bizonyítással; az igazságnak mindig igazolódnia kell. Az efféle dolgok viszont csak a kölcsönös megértés, a dialogikus eszmecsere révén bizonyulhatnak igaznak. Az egyik alapvető kiin­dulópontom az volt, hogy senki sem tarthat igényt „a szellem tel­jességének" képviseletére. Mind­annyian részlegesek vagyunk, csak sajátos rálátásunk lehet a dolgok­ra. S ezért van az, hogy — legalábbis a német romantika óta — a dialógus, a párbeszéd vált az egye­diség meghaladásának, kiterjeszté­sének filozófiai elvévé. És itt té­rek vissza arra, hogy milyen nehezek az olyan kérdések, amelyek csak az emberek közötti párbeszédben igazolódó dolgokra irá­nyulnak. E kérdések ugyanakkor a társadalmi együttélésben sokkal fontosabbak, mint a természet meghódítása a kutatás segítségével. A képletek szép dolgok, de nem olyasmik, amikben önmagunkat ismerhetjük és érthetjük meg.

R. A.:  Eszerint tehát a társadalom ku­tatója nem találhat olyan nézőpon­tot, amely „kívül" van a társadal­mon és a történelmen, nincs tehát módja arra, hogy — tudása birto­kában  — felülről szemlélje és ítélje meg tárgyát. Ez az elgondolás ro­kon a marxizmuséval, mert ott is arról van szó, hogy a társadalomtu­dományok is a gyakorlat részei, a kutató is gyakorlati lény, aki ben­ne áll a történelemben és csak sa­ját adott pozíciójából szemlélheti azt, mintegy saját helyének és sze­repének megértésére törekedve.

H-G. G.: Ez olyan nagy igényű vára­kozás volna, amit én aligha fo­gadnék e1 magamra nézve. Hogy abban a helyzetben kellene len­nem, hogy saját helyemet, gondo­lataimat. társadalmi csoportom he­lyét a történelem egészében fel tudjam mérni? Nos, épp ez az, amire nem lehetünk képesek. 

R. A.:  Hogyan határozható meg akkor az, amit „önmegértésnek" nevez?

H-G. G.: Önmagunk megértése is folyamat, nem pedig valamiféle birtoktárgy, amit elég egyszer megszerezni. Ez a folyamat soha nem is zárható le. Az, amit én a része­sedés, a participatio, a métaxis fo­galmával jelöltem, szerintem alapja mindannak, amit összefoglalóan kultúrának nevezünk. Mindazoknak a javaknak tehát, amelyektől — azzal, hogy a sajátunkká tettük őket — még nem fosztottunk meg másokat. Mindazoknak a javaknak, amelyek elsajátítása nem egy bir­tok szétosztásának kérdése. Azt hi­szem, nem vagyunk képesek túl­lépni önmagunkon, nem törhetjük át korlátozottságunkat, egyedi né­zőpontunkat, s ez határozza meg viszonyunkat a kultúrához is. Gon­doljunk csak arra, hogy amikor egy műalkotást megértünk, való­ban a művész szándékait értjük-e meg? Úgy vélem, a művészt éppen úgy határozhatjuk meg, hogy ő az, akinek olyasmi sikerül, ami mes­sze túl van eredeti szándékán. s ezért ő maga sem értheti megfele­lően önmagát. Alapvető téziseim közé tartozik, hogy a műalkotás ínterpretációjában az alkotó allás­pontját semmiféle előjog nem illeti meg. Egyáltalán nem törvény­szerű, hogy ő jobban értse saját művét, mint mások. Talán éppen rosszabbul érti, mint az a közösség, amely csodálja művét. Önreflexiói voltaképp magánügyek, önmaga szükségszerű „félreértései", ame­lyek ugyanakkor művészileg rop­pant termékenyek is lehetnek. 

R. A.:  Ön visszahelyezte jogaikba az előitéleteket, holott az emberek ál­talában úgy gondolják, hogy az elő­ítéletek káros dolgok.

H-G. G.: Persze provokatívan fogal­maztam, amikor bevezettem a „po­zitiv előítélet" fogalmát. Ezzel tu­lajdonképpen csak olyasmit fogal­maztam meg. ami már korábban is létezett: az előítéletek rosszalló megítélése ugyanis utólagos fejle­mény mind a szó jelentéstörténe­tében, mind a bíráskodás történe­tében, amelyből származik. Mai nyelvhasználatunkban „pozitívnak" nevezni az előítéletet kétségkívül mesterkéltnek hat. Nem azt akar­tam ezzel mondani, hogy jó dolog­nak tartom, ha makacsul ragasz­kodunk vakon átvett vélekedések­hez. Ezeket újra és újra ki kell tennünk mások és a valóság kriti­kájának. De nem tehetünk úgy, mintha lehetséges volna előítéle­tektől mentesen élni.

 R. A.:  Ha tehát két ember párbeszéd­be lép, akkor voltaképpen mindketten mobilizálják saját előítéleteiket és ennek révén próbálják meg egymást megközeliteni….

H-G. G.: …a vitatott és folyton a vál­tozás állapotában levő dologról el­mondják véleményüket, és ez az egyik szemében szükségképpen más lesz, mint a másikéban. Itt megmutatkozhat, hogy két lehetséges rálátásunk van, tehát valódi kérdésre leltünk, és ez új közösséget teremt közöttünk. Valamennyi társadalmi. fogalmunk ilyenfajta közös megértés eredménye.

R. A.:  1985-ben űnnepeljak Lukács György születésének századik évfor­dulóját. Ön szuverén gondolati pá­lyát futott he, amely nem keresztezte Lukácsét. Mégis hivatkozik a korai  Lukácsra főművében, az Igaz­ság és módszer-ben. Miféle ösztönzéseket kapott tőle?

H-G. G.:  Kezdettől fogva a német szel­lemtudományok romantikus hagyo­mányához kapcsolódtam: klasszika-­filológus is vagyok, egy kicsit mű­vészettörténész, egy kicsit irodalomtörténész — egyszóval mind­azok a területek foglalkoztattak, amelyek a Hegel utáni korszakban a filozófiának sajátos színezetet adtak. A tizenkilencedik századi empirizmus a nagy német idealiz­musra való visszaemlékezésből tár­talmilag csak nyerhetett. Nos, Lukács annak idején a heidelberi neokantianizmuson belül már sza­badabb figura volt. Ő már újra Hegel felé tájékozódott, s ha, Marxot még nem is, de mindazo­kat újra felfedezte, akik túljutot­tak már az ortodox ismeretelméleti Kanton. Ilymódon ő is, akárcsak Georg Simmel és más, az akkori tudományos és filozófiai berkekben periferikusnak számító gondolkodók igen ősztönzően ha­tottak rám az engem foglalkoztató kérdésfeltevések szempontjából. Tudja, az igazán formáló hatások mindig a fiatal, a még éppen ala­kuló gondolkodót, kutatót vagy tudóst érik: ez a nagy nyitottság időszaka. amikor az ember minden­felé fülel, ahol csak rokon hango­kat hallhat. De a számunkra akko­riban roppant fontos könyv, a Tör­ténelem és osztálytudat már vi­szonylag későn jött ahhoz, hogy mélyebben befolyásolhasson. Én akkoriban különösképp Marcuse­hez, de leginkább Heideggerhez álltam közel.

R. A.:  Miért éppen Heldeggerhez?

H-G. G.:  Valami olyan iszonyú gondo­lati energia sűrűsödött össze ebben a kis schwarzwaldi emberben, hogy amikor az kirobbant, egycsa­pácra megváltoztatta a helyzetet a világban. De bármennyire ösztön­zött is Heidegger, ő is „későn" jött: én másik utat jártam, olyat, amely sokkal eröteljesebben igye­kezett a német idealizmus hagyo­mányát újraértelmezni. Tudja, amikor arról kérdeznek, hogyan is képzeli el egy német professzor sa­ját nevelési feladatát, mindig azt mondom: túl későn jön már. Az első, az igazán mélyreható befolyással az iskola van az emberre: mi az egyetemen legfeljebb csak a tudományos készségeket fejleszt­hetjük. Számomra ez alapvető igazság. A hatások akkor a legmé­lyebbek, ha az ember nem is tudja, hogy ez vagy az valakinek a hatása. Valami hasonlót éltem át egyszer Walter Benjaminnal. Említett könyvemben kísérletet tettem az allegória rehabilitálására. Később hirtelen eszembe jutott. hogy én ezt már olvastam valahol: hát persze, Benjaminnál! Az újabb kiadást azután egy jegyzet­tel toldottam meg. hogy tudniillik én itt nyilvánvalóan Benjamin ösztönzését követtem.

R. A.:  Gondolom, így van ez minde­nütt a szellemi életben.

H-G. G.: Nem gyűjtők vagyunk, hanem tevékenyen válaszolni próbálunk mindarra, ami hat ránk. A kérdés és felelet modellje a gondolkodók élettörténetére is igaz.