A múlt héten kilenc jeles hazai zenekritikus Schiff Andrásnak címzett nyílt levelet tett közzé, amelyben a lap kritikusának a zongoraművész legutóbbi zeneakadémiai koncertjéről közölt írása miatt tiltakoztak. „Önt megsértették" - így kezdődik a levél, amelynek aláírói hangsúlyos „mi úgy gondoljuk"-kezdetű bekezdésekben határolódnak el a Népszabadság egy szerzőjétől, aki nem kezeli értékként, amit akként kell; aki nem „a művész és a közönség közötti kommunikációt" szolgálja, csupán „önkifejezési vágyát" éli ki; aki „felkészültség" és „felelősségérzet" híján nem „hiteles" kritikát művel és nem átallja megsérteni az emberi méltóság szentségét. Fáy Miklósnak (hisz róla van szó, ha az ilyesmit is olvasó még nem jött volna rá) még a neve sem méltó arra, hogy leírják a folyamodványban, amelynek végén az aláírók - „mi, magyar zenekritikusok" - úgy érzik, kötelességük közösen megkövetni Schiff Andrást.
A hangsúlyosan fizetett hirdetésként való közzététel a gyanútlan olvasóban először is azt a benyomást kelthette, hogy a kritikusok a szerkesztőség ellenére, mintegy magánemberként, saját zsebükre voltak kénytelenek vállalni az erkölcsi kiállás terhét. A Népszabadság nem is késlekedett a válasszal: a szombati számban, megszellőztetve, hogy a hirdetést a hazai Schiff-koncerteket rendező ügynökség rendelte meg, az aláírók pedig meg sem kísérelték, hogy véleményükkel közvetlenül a laphoz forduljanak, újraközli Fáy Miklós írását, és az olvasókra bízza az írás megítélését. „Mivé lenne a szellem, ha lemondana a kritikáról valamiféle szent áhítat nevében, ha elfogadná, hogy létezhet a kritika alól mentesülő bármilyen kivételes nagyság?" - kérdezi némileg patetikusan „a szerk.", majd a lap külföldi tudósítóinak tollából széles körképet közöl arról, hogy miként sértegethetik szabadon a német, a brit és az amerikai kritikusok a legnagyobb zenei tekintélyeket is.
A helyzet – mind a tiltakozás módja, mind a lap dacos visszavágása – szerintem abszurd, úgyhogy néhány dolog eszembe jutott róla.
Először a válaszról. Nemcsak igazságtalan, de nem is elég körültekintő a lap, amikor az aláírókat implicite azzal gyanúsítja meg, hogy „szent áhítatot" és kivételes elbánást követelnek Schiffnek. A levél ugyanis nem vitatja a kritikusok általában vett jogát akár a legnagyobbak bírálatára – méltánytalan tehát külföldi tekintélyekkel „érvelni" olyasmi ellen, amit nem állít. Az ÉS kritikusa, aki aláírta a levelet, éppenséggel bíráló észrevételeket is tett a koncerttel kapcsolatban (Halász Péter: 6 angol és 1 francia, ÉS, február 14.) - bizarr módon nagyjából ugyanazokat, amelyeket Fáy, bár kétségkívül pallérozottabban és tisztelettudóbb modorban. (Még tetszeni is szinte ugyanazok a csúcspontok tetszettek mindkettőjüknek.) A levélben, szemben a Népszabadság beállításával, nincs szó semmiféle „szellemiség" kizárólagos uralmi igényeiről: ez a történet nem a kritika szabadságáról szól.
Másfelől mégis okkal támad a Schiff iránti áhítat iménti látszata – nyílt levelükkel a tiltakozók ugyanis nem az inkriminált írás szerzőjéhez, nem a laphoz vagy a nyilvánossághoz, hanem egyenesen a zongoraművészhez fordultak. Cseng valami enyhén patriarchális intonáció abban a kötelességtudó hangban, amely itt megszólal – mert ugyan semmi jele annak, hogy Schiff András igényt tartana erre, az aláírók mégis úgy érzik, hogy tartoznak azzal a nagy művésznek, hogy megkövetik, ráadásul kollektíve követik meg őt. De miért is? Miért kellene bármilyen értelemben felelősséget érezniük azért, amit Fáy írt alá, a saját nevével? És takar-e tényleges közösséget a „mi, magyar zenekritikusok" fellengzős fogalmazása, amelyből a jelek szerint Fáy végképp kívül kell hogy tudja magát?
A magaskultúra nemessége, szolid szakmaisága tiltakozik tehát, a szolgálat teljes erkölcsi súlyával és méltóságával – és ez az, ami polgárosodásunk átfogóbb szempontjából igazából aggasztó.
Személy szerint Fáy Miklós írását csekély műgonddal megírt, nyegle és a jó ízlés határait olykor sértő irománynak tartom – mint írást eszem ágában sincs „megvédeni". Bár a koncertügynökség megfontolásain túl nem értem, hogy miért épp ez váltotta ki a „szakma" demonstratív tiltakozását (Fáy ennél sokkal sértőbbeket is leírt már), érteni vélem a levélírók averzióit a szerzővel szemben, akiről nekem is megvan a véleményem. Olvasóként mégis ragaszkodom hozzá. Szükségem van rá.
Legyünk őszinték: mindenki, aki ebben az országban egyáltalán figyel a (zene)kritikára, pontosan tudja, hogy „ki" Fáy Miklós, vagy ami itt ugyanaz: hogy mi várható tőle. „Na, ma kibe köt bele, és megint mit fog kitalálni?" - ez a nem túl épületes szempont vezérel, amikor rovatánál kinyitom az. újságot. Nem túl épületes, de szempont, és elég ahhoz, hogy ne lapozzam egyszerűen át. A jelek szerint Fáy Miklóst kevesen szeretik, de sokan olvassák – mert van neve, arca, karaktere. Lehet, hogy rossz az ízlése, krakéler a természete és otromba a modora, de kétségkívül egy valaki, aki jelen van, beszél és akire érdemes figyelni. Nem egyetérteni vele, hanem viszonyítani hozzá. Hogy szeretjük-e, megbecsüljük-e, tiszteljük-e ezért, az persze más kérdés – jellemző módon a Népszabadság is G. B. Shaw-val védi őt, aki szerint „a kritikus a színházi zsöllyék szerencsétlen Minósza, általános gyűlölet tárgya".
Valójában arról szeretnék írni, hogy nálunk a műkritikával kapcsolatos viták rendre a „szakmai megalapozottság", a „funkció", a „felelősség", a kritika „igazsága" és effélék körül forognak – rendre akörül, hogy mi a kritikus, holott inkább azt kellene kérdeznünk, hogy ki az.
Mert a kritikus mindenekelőtt magánember, aki vásárra viszi a bőrét. Kritikusként nincs egyebe, mint az ízlése, jártassága, érzékenysége, műveltsége, ítélőképessége - olyan, amilyen, de az övé. Nem a “szakma”, nem valamely intézmény, nem egy foglalkozási csoport képviselője, hanem civil, a laikus publikum egy tagja, aki kimerészkedik a polgárok közé, a nyilvánosság rivaldájába, és produkciójáért egymaga vállalja el a teljes felelősséget. A lap, amely megveszi őt, legfeljebb a megszólalás szabadságát és rendszerességét garantálhatja, de nem áll jót a szavaiért. (E vonatkozásban Fáy Miklós bizony közelebb áll Schiff Andráshoz, aki a pódiumon úgyszintén egy szál maga marad, és nem számíthat a koncertiroda segítségére.) De a kritikus a közönségnek sem képviselője - amikor ír, a saját privát személyén kívül nem reprezentál senkit és semmit. Nem a “szakma” profija, hanem a civilségé. Erényei – szuverenitás, bátorság, szorgalom, állhatatosság – ha vannak, mindenekelőtt civil erények.
A szerep igazi kihívása szerintem abban áll, hogy képes-e a kritikus megkerülhetetlenné válni.
Ehhez két dolog kell. Egyrészt a választott terep rendszeres szemlézése (alá szoktuk becsülni annak a kitartásnak és szorgalomnak a jelentőségét, amely ahhoz szükséges, hogy valaki mindent vagy szinte mindent lásson, megítéljen és kendőzetlenül meg is írjon, vagyis ne csak kedvenc topikjairól értekezzen, mint az olyan „hivatásos műélvezö", amilyen magam is vagyok). Ezért is kell kerülnie, hogy bármely művészhez vagy produkcióhoz kivételes személyes viszony fűzze. (Shaw: „a kritikus ne tartozzék semmilyen klubhoz: ne ismerjen senkit, szálljon szembe mindenkivel és forduljon mindenki őellene...") A mindenkinek odamondogató tiszteletlenség persze sejtethet rossz modort, de tekintsük inkább a kritikusi autonómia védjegyének – ahogy a Schiffet megkövető alázatoskodás is a szervilizmus benyomását kelti, függetlenül attól, hogy az aláírók de facto lekötelezettjei-e a zongoraművésznek vagy a koncertirodának.
A megkerülhetetlenség másik feltétele az ítéletek karakteressége függetlenül attól, hogy az olvasónak hasonló-e az Ízlése és osztja-e a műbíráló értékrendjét. Mert nem egyetérteni kell, hanem szembenézni vele. Egy egészségesen tagolt kritikai nyilvánosságban persze nem az egyedüliként: más egyéniségek – más ízléssel, más műveltséggel, más színvonalon, más lapokban – más ítéleteket hoznak, az civil olvasó pedig, optimális esetben, egyszerre több „profi civiléhez" képest alkotja meg a maga a ítéletét.
Szerintem félreértjük tehát a dolgot, ha a jó kritikuson nem a konzekvens személyességet, hanem az „objektivitást" kérjük számon. Inkább becsülnünk kell Fáy Miklóst, amiért „önkifejezési vágyból" ír, mint megróni érte, ahogy a levélírók teszik. Egy jó kritikus persze választhat személytelenebb nézőpontot, tárgyilagosabb beszédmódot is – ám ez is „csak" ízlés dolga, elsősorban magát a kritikust jellemző személyes döntés lesz – nem több, bár nem is kevesebb. Hogy a higgadt elemzést, a szakszerűséget, a kultúraközvetítő szolgálatot, az önkorlátozás erényét és tisztelettudást nagyobb súly illeti-e meg, mint az impresszionista szkeccset, a csipkelődő-személyeskedő vagy az otromba-sértegető hangütést, azt – addig, amíg műbírálatról mint civil társadalmi intézményről van szó – úgyis az olvasó dönti el, aki szabadon válogathat a vélemények és kritikusegyéniségek piacán. Alighanem csak nagyon kevés, művészetről írogató emberről mondható el, hogy képes megfelelni ennek a magas (!) követelménynek – és csak őket tekinthetjük a szó mélyebb-magasztosabb értelmében valóban kritikusnak. Shaw- nak igaza van: többnyire kerüljük, kellemetlennek találjuk, ki is rekesztjük őket a klubokból - mert nehéz elviselni a függetlenséget, amely bizony sokszor a szakma és az objektivitás sáncai mögé búvó gyávaságunkra, a bennfentesek akolmelegének védettségére figyelmeztet bennünket.
Ne legyünk tehát hipokriták, és olvassuk továbbra is Fáy Miklóst. Meg persze Halász. Pétert, Retkes Attilát és mindenki mást, akinek van ereje arra, hogy civilként tegye megkerülhetetlenné magát.
Élet és Irodalom, 2003. február 28.