A múlt héten kilenc jeles hazai zenekritikus Schiff Andrásnak címzett nyílt levelet tett közzé,
amelyben a lap kritikusának a zon­goraművész legutóbbi zeneakadé­miai koncertjéről közölt írása miatt tiltakoztak. „Önt megsértették" - így kezdődik a levél, amelynek alá­írói hangsúlyos „mi úgy gondol­juk"-kezdetű bekezdésekben hatá­rolódnak el a Népszabadság egy szerzőjétől, aki nem kezeli érték­ként, amit akként kell; aki nem „a művész és a közönség közötti kom­munikációt" szolgálja, csupán „ön­kifejezési vágyát" éli ki; aki „felké­szültség" és „felelősségérzet" híján nem „hiteles" kritikát művel és nem átallja megsérteni az emberi méltóság szentségét. Fáy Miklós­nak (hisz róla van szó, ha az ilyes­mit is olvasó még nem jött volna rá) még a neve sem méltó arra, hogy leírják a folyamodványban, amelynek végén az aláírók - „mi, magyar zenekritikusok" - úgy ér­zik, kötelességük közösen megkövet­ni Schiff Andrást.

A hangsúlyosan fizetett hirdetés­ként való közzététel a gyanútlan ol­vasóban először is azt a benyomást kelthette, hogy a kritikusok a ­szerkesztőség ellenére, mintegy ma­gánemberként, saját zsebükre voltak kénytelenek vállalni az erkölcsi kiállás terhét. A Népszabadság nem is késlekedett a válasszal: a szombati számban, megszellőztetve, hogy a hirdetést a hazai Schiff-koncerteket rendező ügynökség rendelte meg, az aláírók pedig meg sem kísérel­ték, hogy véleményükkel közvetle­nül a laphoz forduljanak, újraközli Fáy Miklós írását, és az olvasókra bízza az írás megítélését. „Mivé len­ne a szellem, ha lemondana a kriti­káról valamiféle szent áhítat nevé­ben, ha elfogadná, hogy létezhet a kritika alól mentesülő bármilyen ki­vételes nagyság?" - kérdezi némileg patetikusan „a szerk.", majd a lap külföldi tudósítóinak tollából széles körképet közöl arról, hogy miként sértegethetik szabadon a német, a brit és az amerikai kritikusok a leg­nagyobb zenei tekintélyeket is.

A helyzet – mind a tiltakozás módja, mind a lap dacos visszavá­gása – szerintem abszurd, úgyhogy néhány dolog eszembe jutott róla.

Először a válaszról. Nemcsak igazságtalan, de nem is elég körültekintő a lap, amikor az aláírókat implicite azzal gyanúsítja meg, hogy „szent áhítatot" és kivételes el­bánást követelnek Schiffnek. A levél ugyanis nem vitatja a kritikusok ál­talában vett jogát akár a legnagyob­bak bírálatára – méltánytalan tehát külföldi tekintélyekkel „érvelni" olyasmi ellen, amit nem állít. Az ÉS kritikusa, aki aláírta a levelet, ép­penséggel bíráló észrevételeket is tett a koncerttel kapcsolatban (Ha­lász Péter: 6 angol és 1 francia, ÉS, február 14.) - bizarr módon nagy­jából ugyanazokat, amelyeket Fáy, bár kétségkívül pallérozottabban és tisztelettudóbb modorban. (Még tetszeni is szinte ugyanazok a csúcs­pontok tetszettek mindkettőjük­nek.) A levélben, szemben a Népsza­badság beállításával, nincs szó sem­miféle „szellemiség" kizárólagos uralmi igényeiről: ez a történet nem a kritika szabadságáról szól.

 

Másfelől mégis okkal támad a Schiff iránti áhítat iménti látszata – nyílt levelükkel a tiltakozók ugyan­is nem az inkriminált írás szerzőjé­hez, nem a laphoz vagy a nyilvá­nossághoz, hanem egyenesen a zongoraművészhez fordultak. Cseng valami enyhén patriarchális intonáció abban a kötelességtudó hangban, amely itt megszólal – mert ugyan semmi jele annak, hogy Schiff András igényt tartana erre, az aláírók mégis úgy érzik, hogy tartoznak azzal a nagy művésznek, hogy megkövetik, ráadásul kollektíve követik meg őt. De miért is? Miért kellene bármilyen érte­lemben felelősséget érezniük azért, amit Fáy írt alá, a saját nevével? És takar-e tényleges közösséget a „mi, magyar zenekritikusok" fellengzős fogalmazása, amelyből a jelek sze­rint Fáy végképp kívül kell hogy tudja magát?

 

A magaskultúra nemessége, szo­lid szakmaisága tiltakozik tehát, a szolgálat teljes erkölcsi súlyával és méltóságával – és ez az, ami polgá­rosodásunk átfogóbb szempontjá­ból igazából aggasztó.

 

Személy szerint Fáy Miklós írását csekély műgonddal megírt, nyegle és a jó ízlés határait olykor sértő irománynak tartom – mint írást eszem ágában sincs „megvédeni". Bár a koncertügynökség megfontolásain túl nem értem, hogy miért épp ez váltotta ki a „szakma" demonstratív tiltakozását (Fáy ennél sokkal sér­tőbbeket is leírt már), érteni vélem a levélírók averzióit a szerzővel szem­ben, akiről nekem is megvan a véle­ményem. Olvasóként mégis ragasz­kodom hozzá. Szükségem van rá.

 

Legyünk őszinték: mindenki, aki ebben az országban egyáltalán fi­gyel a (zene)kritikára, pontosan tudja, hogy „ki" Fáy Miklós, vagy ami itt ugyanaz: hogy mi várható tő­le. „Na, ma kibe köt bele, és megint mit fog kitalálni?" - ez a nem túl épületes szempont vezérel, amikor rovatánál kinyitom az. újságot. Nem túl épületes, de szempont, és elég ahhoz, hogy ne lapozzam egy­szerűen át. A jelek szerint Fáy Mik­lóst kevesen szeretik, de sokan ol­vassák – mert van neve, arca, ka­raktere. Lehet, hogy rossz az ízlése, krakéler a természete és otromba a modora, de kétségkívül egy valaki, aki jelen van, beszél és akire érde­mes figyelni. Nem egyetérteni vele, hanem viszonyítani hozzá. Hogy szeretjük-e, megbecsüljük-e, tisztel­jük-e ezért, az persze más kérdés – jellemző módon a Népszabadság is G. B. Shaw-val védi őt, aki szerint „a kritikus a színházi zsöllyék sze­rencsétlen Minósza, általános gyű­lölet tárgya".

Valójában arról szeretnék írni, hogy nálunk a műkritikával kap­csolatos viták rendre a „szakmai megalapozottság", a „funkció", a „felelősség", a kritika „igazsága" és effélék körül forognak – rendre akörül, hogy mi a kritikus, holott inkább azt kellene kérdeznünk, hogy ki az.

 

Mert a kritikus mindenekelőtt magánember, aki vásárra viszi a bő­rét. Kritikusként nincs egyebe, mint az ízlése, jártassága, érzékeny­sége, műveltsége, ítélőképessége - olyan, amilyen, de az övé. Nem a “szakma”, nem valamely intézmény, nem egy foglalkozási csoport képviselője, hanem civil, a laikus publikum egy tagja, aki kime­részkedik a polgárok közé, a nyil­vánosság rivaldájába, és produkci­ójáért egymaga vállalja el a teljes felelősséget. A lap, amely megveszi őt, legfeljebb a megszólalás szabad­ságát és rendszerességét garantál­hatja, de nem áll jót a szavaiért. (E vonatkozásban Fáy Miklós bizony közelebb áll Schiff Andráshoz, aki a pódiumon úgyszintén egy szál ma­ga marad, és nem számíthat a kon­certiroda segítségére.) De a kriti­kus a közönségnek sem képviselője - amikor ír, a saját privát szemé­lyén kívül nem reprezentál senkit és semmit. Nem a “szakma” profija, hanem a civilségé. Erényei – szuve­renitás, bátorság, szorgalom, állha­tatosság – ha vannak, mindenek­előtt civil erények.

A szerep igazi kihívása szerintem abban áll, hogy képes-e a kritikus megkerülhetetlenné válni.

 

Ehhez két dolog kell. Egyrészt a választott terep rendszeres szemlé­zése (alá szoktuk becsülni annak a kitartásnak és szorgalomnak a jelen­tőségét, amely ahhoz szükséges, hogy valaki mindent vagy szinte mindent lásson, megítéljen és ken­dőzetlenül meg is írjon, vagyis ne csak kedvenc topikjairól értekezzen, mint az olyan „hivatásos műélvezö", amilyen magam is vagyok). Ezért is kell kerülnie, hogy bármely mű­vészhez vagy produkcióhoz kivéte­les személyes viszony fűzze. (Shaw: „a kritikus ne tartozzék semmilyen klubhoz: ne ismerjen senkit, szálljon szembe mindenkivel és forduljon mindenki őellene...") A mindenki­nek odamondogató tiszteletlenség persze sejtethet rossz modort, de te­kintsük inkább a kritikusi autonó­mia védjegyének – ahogy a Schiffet megkövető alázatoskodás is a szervi­lizmus benyomását kelti, függetle­nül attól, hogy az aláírók de facto le­kötelezettjei-e a zongoraművésznek vagy a koncertirodának.

A megkerülhetetlenség másik feltétele az ítéletek karakteressége függetlenül attól, hogy az olvasó­nak hasonló-e az Ízlése és osztja-e a műbíráló értékrendjét. Mert nem egyetérteni kell, hanem szembenézni vele. Egy egészségesen tagolt kriti­kai nyilvánosságban persze nem az egyedüliként: más egyéniségek – más ízléssel, más műveltséggel, más színvonalon, más lapokban – más ítéleteket hoznak, az civil olva­só pedig, optimális esetben, egy­szerre több „profi civiléhez" képest alkotja meg a maga a ítéletét.

Szerintem félreértjük tehát a dolgot, ha a jó kritikuson nem a konzekvens személyességet, hanem az „objektivitást" kérjük számon. Inkább becsülnünk kell Fáy Mik­lóst, amiért „önkifejezési vágyból" ír, mint megróni érte, ahogy a le­vélírók teszik. Egy jó kritikus per­sze választhat személytelenebb né­zőpontot, tárgyilagosabb beszéd­módot is – ám ez is „csak" ízlés dol­ga, elsősorban magát a kritikust jellemző személyes döntés lesz – nem több, bár nem is kevesebb. Hogy a higgadt elemzést, a szak­szerűséget, a kultúraközvetítő szol­gálatot, az önkorlátozás erényét és tisztelettudást nagyobb súly illeti-e meg, mint az impresszionista szkeccset, a csipkelődő-személyes­kedő vagy az otromba-sértegető hangütést, azt – addig, amíg műbí­rálatról mint civil társadalmi intéz­ményről van szó – úgyis az olvasó dönti el, aki szabadon válogathat a vélemények és kritikusegyéniségek piacán. Alighanem csak nagyon ke­vés, művészetről írogató emberről mondható el, hogy képes megfelel­ni ennek a magas (!) követelmény­nek – és csak őket tekinthetjük a szó mélyebb-magasztosabb értel­mében valóban kritikusnak. Shaw- nak igaza van: többnyire kerüljük, kellemetlennek találjuk, ki is re­kesztjük őket a klubokból - mert nehéz elviselni a függetlenséget, amely bizony sokszor a szakma és az objektivitás sáncai mögé búvó gyávaságunkra, a bennfentesek akolmelegének védettségére figyel­meztet bennünket.

Ne legyünk tehát hipokriták, és olvassuk továbbra is Fáy Miklóst. Meg persze Halász. Pétert, Retkes Attilát és mindenki mást, akinek van ereje arra, hogy civilként tegye megkerülhetetlenné magát.

 

Élet és Irodalom, 2003. február 28.