Váradi Júlia interjúja a Prima primissima-díjról

A kedvemért végignézte a televízióban a Prima Primissima díj átadási ünnepségét. A véleményére vagyok kíváncsi.

 Csakugyan a kedvéért tettem – ahogy az Oscar-díj átadását, úgy a Prima Primissima-díj  ceremóniáit sem igen szoktam megnézni. Őszintén szólva nem kedvelem az ilyesfajta ünneplést:  úgy találom, hogy maguknak a díjazott  teljesítményeknek a természete  mond ellent az efféle versengésnek. A művészetben, ahogy Lukács Györgytől megtanultuk, “az esztétikai szféra plurális jellege” érvényesül: vagyis az, hogy lehet választani, de objektív sorrendet nem lehet felállítani a különféle értékek között. Már a Prima primissima-díj  emblémája is elgondolkodtató: az ugyebár egy híres magyar versenylovat, Kincsemet idézi, amelyet,  ha jól tudom, soha senki nem tudott legyőzni. Ez azt sugallja, mintha a kultúrában a különféle teljesítmények egy a lóversenyhez hasonló vetélkedésben vennének részt, ahol egyértelműen kideríthető, hogy ki a legjobb a jók, ki az első az elsők között – következésképp a többiek, mégha kitűnőek is, csak vesztesek lehetnek. Hiszen az a két nominált, aki nem kapja meg a díjat,  bizonyos értelemben vesztesnek számít, mégha  nagyvonalúan ki is fizetik. (A lóversenyen ráadásul az eredmény csak az adott futamra érvényes, Kincsemnek is rendre meg kellett védenie a címét: a Primán viszont egy valamikori nomináltnak aligha van esélye az “újraindulásra”). Ez a szuggesztió akkor is fennáll, ha egyébként mindenki tudja és érzi, hogy különféle művészek, színészek,  zenészek teljesítményeit képtelenség ilyen módon összemérni, pláne versenyeztetni. Az egész esemény bombasztikus látványossága nagyon árulkodó: részben ennek a tudattalan rosszérzésnek a kollektív elfojtását szolgálja.

A Kossuth-díj  esetében  is így  látja?

A Kossuth-díj eredendően más történet. Ott, legalábbis külsőségeiben, nem “versenyről” van szó, a közönségnek pedig végképp nem osztanak lapot. De jellemző, hogy a legtöbb  nyugati országban nem tipikus, hogy a legnagyobb presztízse egy ilyen központilag odaitélt állami díjnak legyen. A nyugati féltekén az állam többnyire tartózkodik attól, hogy “hivatalos” véleményt alkosson kulturális teljesítményekről és jelentős anyagiakkal jutalmazza is alkotóikat. A  Kossuth-díj tipikusan szovjet típusú intézmény, a valódi plurális és demokratikus nyilvánosság hiányát elfedő “reprezentatív nyilvánossághoz” tartozik: vele a hatalom, miközben látszólag önzetlenül és nagyvonalúan kiemelkedő teljesítményeket ismer el, a rituálisan ismétlődő ceremóniákkal valójában önmaga kétes legitimitását erősíti. A jelentékeny művészekre és tudósokra hulló dicsfényben voltaképp az adományozó szeretne tündökölni. Bár ma is osztanak Kossuth- és Állami-díjakat, a modern, demokratikus köztársaságnak szerintem nincs már szüksége az ilyenfajta önigazoló reprezentációra.

De ebből az következik, hogy semmiféle kulturális teljesítményt nem kéne díjazni, mert a díj soha nem lehet adekvát.

Ez elég nehéz kérdés. Mégha az elismerések többnyire formálisak is, ilyesmire minden társadalomban szükség van. Az elismerések egymástól leginkább abban különböznek, hogy ki adja őket és mikor. Az állami díjakat és kitüntetéseket mindig is megszállta a politika – a Rákosi- és a Kádár-rendszerben szinte kizárólag politikai mérlegelés tárgya volt, hogy ki kapjon, mit kapjon, azt előbb kapja-e, mint valaki más stb. A hatalom a díjakkal hálálkodott vagy udvarolt, jutalmazott vagy lekötelezett – s még akivel szemben nem voltak ilyen szándékai, az sem lehetett  biztos abban, hogy miféle szándék választotta épp őt. A különféle színezetű kormányok a rendszerváltás után sem hagytak fel a közvetett politizálás efféle eszközeivel, és gyakran érezték szükségét annak, hogy “igazságot” téve kitüntessenek olyan nekik kedves alkotókat, akiket a másik kurzus háttérbe szorított stb.  Az igazán elfogadható díjaknak tehát nyilván függetlennek kell lenniük  a mindenkori hivatalosságtól és politikai szcénától.

A Prima primissima magánkezdeményezés, alapítói szerint nincsen köze a politikához…

A Prima primissima érdekessége éppen az, hogy miközben már hangsúlyozottan nem állami, nem hivatalos elismerés, sőt, “demokratikus” módon a közönség is szavazhat, célja és logikája mitsem változott: a magántőke Oscarnak látszó Kossuth-díja ez, amely továbbra is inkább az adományozókat van hivatva dicsérni. A hazai üzleti világ nagyágyúi kulturális missziónak tekintik az efféle díjakat – nekem viszont az a benyomásom, hogy most inkább ők érzik úgy, hogy a magas kultúra gáláns támogatóiként legitimitáshiányukat kompenzálhatják. Nem a jószándékot vitatom – de ez a megoldás szerintem célt téveszt.   

Nem gondolja-e, hogy mivel a díjátadás a szórakoztató ipar része, ezért nem is az az elsődleges célja, hogy a díjazott teljesítmény értékét tükrözze?

Ha arra gondolunk, hogy a Prima Primissima leginkább az Oscar-díjra  akar hasonlítani, akkor érthető, hogy a teatralitás  és a titokzatosság izgalomfokozó módszerével dolgoznak a rendezők. A hatalmas eseményt, amelyre  egy egész világ figyel, mesterségesen is fokozott várakozás előzi meg – nálunk a Primát beharangozó hosszú kampány és az értékes nyereménnyel csábító közönségszavazás szolgál  erre a célra. De az Oscar, bár ezért sem rajongok, sokkal korrektebb verseny. Az amerikai filmakadémia szigorúan szakmai szempontból ítél: ezért erőteljesen differenciál a különböző filmszakmai területek között, ugyanakkor igyekszik  azok teljes skáláját átfogni. Az epizodistákat egymáshoz és nem a főszereplőkhöz méri: a férfiakat is egymáshoz, és nem a nőkhöz. Külön díjaz különféle szakmai produkciókat: és teheti, mert például az operatőri munka megítélésében, a forgatókönyv vagy a rendezés területén kialakultak bizonyos professzionális mércék, és aki Oscarra pályázik, az nagyjából ismerheti az elvárásokat. Egy gyengén rendezett film kíváló vágói teljesítménye is joggal számíthat arra, hogy a maga mércéje szerint fogják megítélni. Ez sokkal korrektebbé teszi a  döntéseket, és ezeket nem is igen szokták vitatni.

A Primánál más a helyzet?

Eleve döntő különbség, hogy itt nem egy-egy évad konkrét, aktuális teljesítményeit, hanem egész életműveket ítélnek meg. Ez a Kossuth-díj esetében még érthető, de egy versenyszavazás esetén egyenesen abszurd. A kategóriák eleve túl tágasak, ami óhatatlanul már a jelöltek kiválogatását is reprezentációs szempontoknak rendeli alá. Vegyük például a képzőművészeti kategória idei jelöltjeit: egy szobrász, egy festő, egy textilművész – ordít, hogy a művészeti ágak kiegyenlített reprezentációjára törekedtek. Kő Pál, Fehér László és Pérely Zsuzsa egyaránt jelentékeny életművet felmutató, nagyszerű művészek. De milyen alapon lehetne sorrendet felállítani közöttük?  Mondhatná a zsűri, hogy egyikük a “nagy öregek” közé tartozik, és ezért érdemli meg az elsőséget, a másik viszont a nagyvilágban is sikeres középnemzedék képviselője, ő meg azért; a harmadik viszont nő, és őket is el kell hogy ismerjük stb. A nominálás és a döntés zavaros szempontrendszere minden résztvevőt óhatatlanul valami más (egy szakmai, életkori csoport vagy ízlésvilág) reprezentánsává változtat – vagyis valójában e csoportok és táborok között  próbálnak egyensúlyozni a zsűrorok. S akkor a legrosszabbról, a politikai, “kultúrharcosi” hovatartozásról nem is beszélek: aki végignézte a nomináltak és a nyertesek teljes listáját, annak nem lehetett kétsége, hogy a “kiegyensúlyozottság” itt is, a kategóriahatárokon át is érvényesült. De nem csoda, hogy a zsűri nem érvelt, nem is érvelhetett döntései mellett – a legszomorúbb ugyanis, hogy akármilyen megfontolások alapján született a döntés, annak épp a teljesítmény sajátszerűségéhez nem lehetett valódi köze.

Hogy látja, a Prima primissima díj mennyire független a politikától? A díj létrehozói ugyanis ezt állítják…

Épp a fentiek miatt elkerülhetetlen, hogy átpolitizált legyen. Ez már abból is látszik, hogy az ünnepélyes díjkiosztáson a szervezők fontosnak tartották elmondani, hogy minden magyar  politikai párt képviselője jelen van a nézőtéren. Mindez visszatetsző volt, de logikus. Esterházy utalt is rövid köszönő mondataiban e groteszk helyzetre, amikor nem átallotta idézni a szervezők kérését, hogy “egy percet lehet beszélni, de lehetőleg politikamentesen”. Ami ugye felér annak elismerésével, hogy a politikamentesség maga is politikai ideológia.

Demján Sándor bevallottan azt akarja ezzel a díjjal kifejezni, hogy ebben a kettészakított országban hogyan lehet hidat építeni a két tábor, a kétféle gondolkodás között..

De épp az a baj, hogy a “politikafelettiség” célkitűzése eleve politikai demonstráció, amely szerintem nem oldja meg, inkább prolongálja a meglévő konfliktust. Miközben érthető a gesztus, és magábanvéve rokonszenves a gondolat, a patikamérlegen kimért egyensúly, a minden “oldalnak” való megfelelés kínos igyekezete nem épít semmiféle hidat, viszont elvtelen alapon összemos egy sor olyan dolgot, amelyet inkább szabatosan elkülöníteni kellene egymástól. Nem kétséges, hogy a gazdasági elit érdeke az, hogy miközben a kultúra nagyvonalú mecénásának szerepében tetszeleg, minden politikai oldallal jó viszonyt tartson fenn. Majd bolond lesz egy oldalon elköteleződni: kormányok jönnek, kormányok mennek, de az állam, akármilyen pártok irányítják is éppen, mindig a legfontosabb üzleti partner marad. Nem kárhoztatom én ezért a gondolkodásért, csupán érdemes világosan látni, hogy ettől a Prima primissima még nem válik politika felettivé vagy politikamentessé.

 Nem lehet-e, hogy épp ez a  nagyvállalkozói  attitüd, amely a kapitalista lét feltétele, ez tud hosszú távon  hozzásegíteni  ahhoz, hogy a kettészakadt ország két felét közelebb hozza egymáshoz?

Nem zárom ki ennek a lehetőségét, csakhogy ehhez a játékszabályoknak jóval szakszerűbbekké, kifinomultabbakká és átláthatóbbakká  kell  válniok. Ha így lenne, a politikai gyanakvásnak nem volna mibe belekapaszkodnia. Hogy később mifelé megy majd ez a szerep, azt most még nem látjuk. Egy biztos: annak idején az igazi polgári mecenatúrában még sokkal több volt a független alkotóknak és tehetségeknek kijáró őszinte tiszteletből és megbecsülésből. Hatvany Lajosnak még nem volt szüksége széles nyilvánosságra ahhoz, hogy támogassa Adyt vagy József Attilát és nem verte rendre nagy dobra, hogy mekkora összegeket adott nekik.  Perzse megértem, hogy ebben a modern médiatársadalomban lehetetlenség lenne ugyanúgy viselkedni, mint a múlt században. És sokkal nagyobb pénzekről is van szó, mint annak idején. Hajszálnyi kétség sem fér ahhoz, hogy óriási dolog, ha ma egy üzletember és őt követően mások is ilyen hatalmas pénzösszeget szánnak kulturális célokra – az áldozatkészség minden tiszteletet megérdemel.  Csakhogy az összeg zavarba is ejti az embert. Nemcsak a közönség ámul és bámul ilyen nagyvonalúság láttán, de 50 ezer euró a ma legbefutottabb magyar művészek számára is nagyon nagy pénz. Ennek még annak a számára is lefegyverző ereje van, aki ízlése, saját normái,  intellektuális beállítottsága szerint kerülné a támogatás e nárcisztikus, cirkuszi formáit. Esterházy a díj átvételekor nagyon világosan fogalmazott: nagyon jó dolog díjat kapni, de egy ilyen díjnak semmi befolyása nincsen arra, hogy ő másnap hogyan fog neki a munkának. Tehát az ő művészi teljesítményét ez a díj is érintetlenül hagyja, miközben jól esik ha az embert értékelik, pláne, ha ilyen tekintélyes összeggel. De ez épp azt mutatja, hogy mennyire idegen egymástól  a díj és a teljesítmény.

 Vagyis az értékrend kérdésében semmiképp nem adhat eligazítást? Esetleg ronthat  a már meglévőn?

 A zavaros szempontok miatt szerintem nem ad eligazítást, illetve óhatatatlanul a közhelyek megerősítését szolgálja. Abban az értelemben viszont ronthat és torzíthat,  hogy egészségtelenül erősíti a köztudatban a kulturális teljesítmények versengésének képzetét, ami persze óhatatlanul jelen van minden versenyen alapuló társadalomban. Márpedig a miénk ilyen. Gondoljunk pusztán az arany- és platinalemez-minősítésekre, vagy az eladási és nézettségi statisztikák, versenylisták fontosságára: ezek mind a népszerűség, a siker egzakt fokmérőinek számítanak. Persze mindenki tudja, hogy a népszerűség nem lehet a minőség egyedüli szempontja, de mégis erős a kísértés, hogy ott is versenyezzünk, ahol annak nincsen valós értelme. Szerintem az ideális mégis az lenne, ha ezt a nagyon sok pénzt bombasztikus parádék helyett folyamatosan és csendesen értékes  leendő kulturális produkciók létrejöttére lehetne költeni, mert a magyar kultúra rendkívüli pénzhiányban szenved és a támogatására óriási szűkség van. Persze nagyon nehéz dolog ez, mert a saját pénzét mindenki arra és úgy költi el, ahogy jónak látja.


Mozgó Világ, 2008. január