Váradi Júlia interjúja a Prima primissima-díjról
A kedvemért végignézte a televízióban a Prima Primissima díj átadási ünnepségét. A véleményére vagyok kíváncsi.
A Kossuth-díj esetében is így látja?
A Kossuth-díj eredendően más történet. Ott, legalábbis külsőségeiben, nem “versenyről” van szó, a közönségnek pedig végképp nem osztanak lapot. De jellemző, hogy a legtöbb nyugati országban nem tipikus, hogy a legnagyobb presztízse egy ilyen központilag odaitélt állami díjnak legyen. A nyugati féltekén az állam többnyire tartózkodik attól, hogy “hivatalos” véleményt alkosson kulturális teljesítményekről és jelentős anyagiakkal jutalmazza is alkotóikat. A Kossuth-díj tipikusan szovjet típusú intézmény, a valódi plurális és demokratikus nyilvánosság hiányát elfedő “reprezentatív nyilvánossághoz” tartozik: vele a hatalom, miközben látszólag önzetlenül és nagyvonalúan kiemelkedő teljesítményeket ismer el, a rituálisan ismétlődő ceremóniákkal valójában önmaga kétes legitimitását erősíti. A jelentékeny művészekre és tudósokra hulló dicsfényben voltaképp az adományozó szeretne tündökölni. Bár ma is osztanak Kossuth- és Állami-díjakat, a modern, demokratikus köztársaságnak szerintem nincs már szüksége az ilyenfajta önigazoló reprezentációra.
Ez elég nehéz kérdés. Mégha az elismerések többnyire formálisak is, ilyesmire
A Prima primissima magánkezdeményezés, alapítói szerint nincsen köze a politikához…
A Prima primissima érdekessége éppen az, hogy miközben már hangsúlyozottan nem állami, nem hivatalos elismerés, sőt, “demokratikus” módon a közönség is szavazhat, célja és logikája mitsem változott: a magántőke Oscarnak látszó Kossuth-díja ez, amely továbbra is inkább az adományozókat van hivatva dicsérni. A hazai üzleti világ nagyágyúi kulturális missziónak tekintik az efféle díjakat – nekem viszont az a benyomásom, hogy most inkább ők érzik úgy, hogy a magas kultúra gáláns támogatóiként legitimitáshiányukat kompenzálhatják. Nem a jószándékot vitatom – de ez a megoldás szerintem célt téveszt.
Nem gondolja-e, hogy mivel a díjátadás a szórakoztató ipar része, ezért nem is az az elsődleges célja, hogy a díjazott teljesítmény értékét tükrözze?
Ha arra gondolunk, hogy a Prima Primissima leginkább az Oscar-díjra akar hasonlítani, akkor érthető, hogy a teatralitás és a titokzatosság izgalomfokozó módszerével dolgoznak a rendezők. A hatalmas eseményt, amelyre egy egész világ figyel, mesterségesen is fokozott várakozás előzi meg – nálunk a Primát beharangozó hosszú kampány és az értékes nyereménnyel csábító közönségszavazás szolgál erre a célra. De az Oscar, bár ezért sem rajongok, sokkal korrektebb verseny. Az amerikai filmakadémia szigorúan szakmai szempontból ítél: ezért erőteljesen differenciál a különböző filmszakmai területek között, ugyanakkor igyekszik azok teljes skáláját átfogni. Az epizodistákat egymáshoz és nem a főszereplőkhöz méri: a férfiakat is egymáshoz, és nem a nőkhöz. Külön díjaz különféle szakmai produkciókat: és teheti, mert például az operatőri munka megítélésében, a forgatókönyv vagy a rendezés területén kialakultak bizonyos professzionális mércék, és aki Oscarra pályázik, az nagyjából ismerheti az elvárásokat. Egy gyengén rendezett film kíváló vágói teljesítménye is joggal számíthat arra, hogy a maga mércéje szerint fogják megítélni. Ez sokkal korrektebbé teszi a döntéseket, és ezeket nem is igen szokták vitatni.
A Primánál más a helyzet?
Eleve döntő különbség, hogy itt nem egy-egy évad konkrét, aktuális teljesítményeit, hanem egész életműveket ítélnek meg. Ez a Kossuth-díj esetében még érthető, de egy versenyszavazás esetén egyenesen abszurd. A kategóriák eleve túl tágasak, ami óhatatlanul már a jelöltek kiválogatását is reprezentációs szempontoknak rendeli alá. Vegyük például a képzőművészeti kategória idei jelöltjeit: egy szobrász, egy festő, egy textilművész – ordít, hogy a művészeti ágak kiegyenlített reprezentációjára törekedtek. Kő Pál, Fehér László és Pérely Zsuzsa egyaránt jelentékeny életművet felmutató, nagyszerű művészek. De milyen alapon lehetne sorrendet felállítani közöttük? Mondhatná a zsűri, hogy egyikük a “nagy öregek” közé tartozik, és ezért érdemli meg az elsőséget, a másik viszont a nagyvilágban is sikeres középnemzedék képviselője, ő meg azért; a harmadik viszont nő, és őket is el kell hogy ismerjük stb. A nominálás és a döntés zavaros szempontrendszere
Hogy látja, a Prima primissima díj mennyire független a politikától? A díj létrehozói ugyanis ezt állítják…
Épp a fentiek miatt elkerülhetetlen, hogy átpolitizált legyen. Ez már abból is látszik, hogy az ünnepélyes díjkiosztáson a szervezők fontosnak tartották elmondani, hogy
Demján Sándor bevallottan azt akarja ezzel a díjjal kifejezni, hogy ebben a kettészakított országban hogyan lehet hidat építeni a két tábor, a kétféle gondolkodás között..
De épp az a baj, hogy a “politikafelettiség” célkitűzése eleve politikai demonstráció, amely szerintem nem oldja meg, inkább prolongálja a meglévő konfliktust. Miközben érthető a gesztus, és magábanvéve rokonszenves a gondolat, a patikamérlegen kimért egyensúly, a minden “oldalnak” való megfelelés kínos igyekezete nem épít semmiféle hidat, viszont elvtelen alapon összemos egy sor olyan dolgot, amelyet inkább szabatosan elkülöníteni kellene egymástól. Nem kétséges, hogy a gazdasági elit érdeke az, hogy miközben a kultúra nagyvonalú mecénásának szerepében tetszeleg,
Nem zárom ki ennek a lehetőségét, csakhogy ehhez a játékszabályoknak jóval szakszerűbbekké, kifinomultabbakká és átláthatóbbakká kell válniok. Ha így lenne, a politikai gyanakvásnak nem volna mibe belekapaszkodnia. Hogy később mifelé megy majd ez a szerep, azt most még nem látjuk. Egy biztos: annak idején az igazi polgári mecenatúrában még sokkal több volt a független alkotóknak és tehetségeknek kijáró őszinte tiszteletből és megbecsülésből. Hatvany Lajosnak még nem volt szüksége széles nyilvánosságra ahhoz, hogy támogassa Adyt vagy József Attilát és nem verte rendre nagy dobra, hogy mekkora összegeket adott nekik. Perzse megértem, hogy ebben a modern médiatársadalomban lehetetlenség lenne ugyanúgy viselkedni, mint a múlt században. És sokkal nagyobb pénzekről is van szó, mint annak idején. Hajszálnyi kétség sem fér ahhoz, hogy óriási dolog, ha ma egy üzletember és őt követően mások is ilyen hatalmas pénzösszeget szánnak kulturális célokra – az áldozatkészség minden tiszteletet megérdemel. Csakhogy az összeg zavarba is ejti az embert. Nemcsak a közönség ámul és bámul ilyen nagyvonalúság láttán, de 50 ezer euró a ma legbefutottabb magyar művészek számára is nagyon nagy pénz. Ennek még annak a számára is lefegyverző ereje van, aki ízlése, saját normái, intellektuális beállítottsága szerint kerülné a támogatás e nárcisztikus, cirkuszi formáit. Esterházy a díj átvételekor nagyon világosan fogalmazott: nagyon jó dolog díjat kapni, de egy ilyen díjnak semmi befolyása nincsen arra, hogy ő másnap hogyan fog neki a munkának. Tehát az ő művészi teljesítményét ez a díj is érintetlenül hagyja, miközben jól esik ha az embert értékelik, pláne, ha ilyen tekintélyes összeggel. De ez épp azt mutatja, hogy mennyire idegen egymástól a díj és a teljesítmény.
Mozgó Világ, 2008. január