Vojnich Erzsébet helyre szabott térinstallációja a Nemzeti Színházban



2008 nyár végén kaptam az első felkérést, hogy nyissak meg egy kiállítást az immár nem is olyan „új” Nemzeti Színházban: az évadnyitón El Kazovszkijról és arról a poszthumusz térinstallációról beszéltem, amelyet fájdalmasan korai halála előtt még maga vázolt fel, s amellyel a színház új vezetése – túl a tiszteletadás szomorú kötelességén – elindította ambiciózus kísérletét, hogy a sokat vitatott épület előcsarnokát megkerülhetetlen hellyé tegye a hazai kortárs művészet fővárosi térképén (azt most nem firtatnám, hogy mit jelenthet ebben az összefüggésben a „kortárs” jelző). Nemigen lehetett másról elmélkednem, mint hogy mennyire előnytelen és alkalmatlan ez a nyomott tér, a parvenü „konzervativizmus” és a rossz ízlés e tolakodó és kínos emlékműve a célra, s hogy akárki állít is ki itt a jövőben, meg kell majd küzdenie vele. Aztán novemberben újra szóltak: beszélnék megint, hisz itt az új kísérlet, a Vojnich Erzsébeté, művészileg szembenézni azzal, amit a genius loci kíván.
Vojnich ráadásul olyan festő, akinek fő témája a locus: helyeket fest, s ezért messze nem érdektelen kérdés, hogy hol tárulnak fel az ő helyei. Emlékszem egy kiállítására a Kiscelli Múzeum sötéten derengő templomterében, a gyönyörűséges és szépen megvilágított képekre – és arra a különös diszkomfort-érzésre, amelyet az üresség szorongató látomásai épp ott, a szakralitás levegőjét őrző tágas romtemplomban keltettek. Inkább zavart az interferencia. Volt valami csalóka ígéretféle abban a láthatatlan perspektívában, amit ez a hely sugallt: mintha benne „helyére került” volna a labirintus, megváltódtak volna a tévelygők, hazatalált volna a festő. Határozottan úgy éreztem, hogy Vojnich képei igazában semleges, absztrakt kiállítótérért kiáltanak: egy white cube-ért, amely maguktól engedi megnyílni Vojnich szorongásos termeit. A kontextus zaja belezavarhat a csend hallgatásába, de Vojnich képei elég feszes, elég intakt munkák ahhoz, hogy önerőből kikényszerítsék ezt a hangtalanságot. Mindig is olyan egyetemes kiürülésről szólt ez a festészet, gondoltam magamban, amely túl van a folyton váltakozó kontextusok fecsegésén, ennélfogva lényegileg közömbös felállításának helye iránt: mivel nincs közvetlen kommunikálni valója mindenkori aktuális környezetével, a Kiscelli-beli hangsúlyosan templomtéri elrendezés legfeljebb zavarja a nézőt a teljes belemerülésben, de sem elvenni belőle, sem hozzáadni érdemben nem tud. Úgyhogy, gondoltam végül, akkor inkább a white cube közömbössége: abban zavartalanul lehetnek a képek azok, amik valójában: Vojnich belterei.
Nos, a Nemzeti foyer-ja minden, csak nem white cube – nálánál alig képzelhető idegenebb környezet ennek a piktúrának a számára. Itt nem a hely szellemének követelését kell semlegesíteni, mint a szakralitás terében: a tér itt nem sugall semmiféle transzcendens perspektívát, amit hárítani volna érdemes. A kanyargó folyosókkal, lépcsőfeljárókkal, kőkorlátokkal és falikarokkal agyontagolt, csillogóra suvickolt és ezer fényben fürdő színházi előcsarnok építészeti fontoskodása egyszerűen túlharsogja Vojnich saját csendre intő, saját csendet követelő festészetét. A kiscelli teret besötétítették, hogy elhallgasson – és erős spotlámpák fénye koncentrálta a nézői figyelmet csak és kizárólag a képekre. Ennek a térnek a tolakodását azonban nem lehet rendezői ügyeskedéssel kikerülni.
Vojnich hibátlan művészi ösztönnel ismerte fel, hogy ide eredeti művészi válasz szükségeltetik.

Ez a mostani installáció – az előbbiek fényében – több mint zavarbaejtő. Miközben a két oldalsarokban most is kicsiny, de erős szelekciót kapunk a legerősebb egyedi munkákból, középen olyasmi történik, amire nem volt eddig példa Vojnich Erzsébet életművében. Mert ez a tizenhárom méter magas, széles vászoncsíkokból összerótt monumentális oszlop, amely engedelmesen illeszkedve a szabályos aknatér szellemtelen architektúrájához a mértani középtengelyében húzódik a padlótól csaknem a mennyezetig, s amelynek mind a négy oldala ama klasszikus, istentől-embertől elhagyott vojnichi terek képeivel van borítva, bizony posztkonceptuális mű a javából.

alt
alt alt

Kifelé fordított torony egy befelé zárt aknába süllyesztve: a műkritikai szakzsargon helyspecifikus installációnak nevezi az ilyesmit. Olyan térberendezés ez, ami ide készült, itt és csak itt állítható fel, csak ebben a kontextusban értelmes. Nemcsak és nem is elsősorban olyan motívumokra gondolok, mint a Nemzeti Színház mellé anno, ki tudja miféle hóbortos megfontolásból odatelepített építészeti nonszensz, a ziqqurat, a lágymányosi híd idelátszó pilonjai, a sétány útjai, sőt, Kazovszkij itt tanyázott óriás-kutyájának sziluettje - hivatkozások tehát, amelyek felbukkanása már magában is szokatlan Vojnich Erzsébet topográfiai tekintetben is aszketikusan önreferenciális művészetétől. Sokkal inkább arra, ahogy a dísztelenül festett lépcsők, falak, sarkok, medencék és korlátok a céltalanul járkáló néző szemében szinte észrevétlen rajzolnák tovább a valós épület tagozatait, az alkalmi rövidüléseket s a hajlatok íveit: mintha a képi látványok szinte látatlanul beleszövődnének ennek a térnek a valós dimenzióiba. Olyan benyomásunk támad, mintha a hosszú vásznakon áttetsző ablakok nyílnának, mintha a virtuális oszlop vagy torony csillámló tükörfelületként működne, s a Duna-part, a környező sétányok, a külső táj és a belső tér labirintus-szerű nyílásai e tükör által, homályosan képződnének meg előttünk.
Eltart egy ideig, mire fölismerjük: egyfajta, illúziókkal való rafinált játék részesei vagyunk, amely a helyszűke kényszerűségét és látásunk figyelmetlenségét aknázza ki. Mert része a bujócskának, hogy Vojnich egyszerre számtalan nézőpontra és látószögre komponál: végtére is az egész oszlopot, mint minden épületet, mindig csak valahonnan, alulról fölfelé vagy fölülről lefelé, balról vagy jobbról, négy különböző szintről láthatjuk s a csarnokban föl-alá bolyongó nézőként a legváratlanabb szögekből csodálkozhatunk rá valós és virtuális bizarr összehangzásaira. Ha az egyik emeletről nézve a festett fény rejtett forrását valós pillér látszik szemünk elől eltakarni, az inkább az alacsony belmagasságból adódó oldalnézet kényszerű eredménye. Voinich „komponál”, mondom, de félrevezető ez a szó: azt a benyomást kelti, mintha kiszámított effektusokkal operálna, mintha szuverén módon birtokolt eszközökből építkezne valamely szabatos látványcél jegyében. De szó sincs barokkos-illuzionista trükkről. A képek, a tér és a mozgékony néző közös játéka és nem a kalkuláló művészi szándék állítja elő – és ez leplezi is le, éppen mint látszatot. A vászon anyagának természetes gyűrődése, térbe-fordulása, a széles, elnagyolt festői kéznyomok markánsan anyagszerű nyomai, a monokrómia rejtett színessége – megannyi jól ismert vojnichi erény – finom elidegenítő effektusok ugyanis, rendre beidegződéseink csalóka automatizmusaira figyelmeztetnek.
No, rendben – de hova lett ebből a hely dagályosságával való csaknem frivol, ironikus flörtölésből Vojnich egzisztenciális szorongást keltő, komor nagy művészete? Nem blaszfémia-e dekoratív képszalaggá és/vagy barokkos látszat-architektúrává egyesíteni azokat a nagy, önálló festői formákat, amelyek épp a konkrét ürességek egymással felcserélhetetlen sűrűségével voltak képesek szembesíteni azt, aki mert elébük állni? Nem veszteség-e amaz egyetlen nézőpont szigorának feladása, amelyet el kellett fogadnia a nézőnek, hogy feltáruljon előtte a mindenkori vojnichi termek metafizikai némasága?
Azt hiszem, erre a kérdésre nemmel kell válaszolnom. Nemrég Spiró György fogalmazott meg valami hasonlót, amikor iróniát, sőt öniróniát vélt fölfedezni Vojnich Erzsébet újabb munkáiban, és örvendezett, mondván: „őszintébb az életet ezzel az oldottabb szemlélettel elviselni.” Egyetértek vele. A puszta tény, hogy Vojnich kész volt belemenni a terhes kontextussal folytatott játékba, nem rontja autonóm műveinek hatásfokát, amelyek, mint korábban céloztam rá, bárhol érvényesek maradnak. A szellemesség viszont, amellyel megoldotta, ezt a teret mégis élhetőbbé teszi és átvitt értelemben is segít abban, hogy könnyebben viseljük el, amit szimbolizál. Korábban El Kazovszkij installációjával kapcsolatban provokációt emlegettem, mert a négy égtáj felé szűkölő hatalmas vándorállat ugyanebbe a lépcsőházi aknába szorulva metsző éleivel csaknem szétvetette a Nemzeti Színházat. Most viszont azt ajánlanám az intézmény vezetésének, hogy – ugyanezen kritikus szellemtől vezettetve – fontolja meg, hogy Vojnich monumentuma maradjon tartósan itt, ezen a helyen – és mentesítse ezzel az utána következőket a térrel való megbirkózás terhe alól. Vojnich ugyanis a maga meglepően ironikus-játékos módján – számomra úgy tűnik – egyszer s mindenkorra megbékített vele.


Elhangzott a Nemzeti Színházban, 2008. november 20-án, Voinich Erzsébet A torony c. kiállításának megnyitóján
A szöveg megjelent az Élet és Irodalom 2009. január 9-i számában