Szentivánéji park

Szüts Miklós festői varázslata a Nemzeti Színház előcsarnokában


Igazából nem tudtam, hogy mit vállaltam, amikor tavaly szeptemberben, szegény El Kazovszkij emlékmű-avatása után Alföldi Róbert, a Nemzeti Színház újdonsült igazgatója kérésére, nyitnám meg én a többi, majdan ide kerülő tárlatot is, magabízón igent mondtam. Nem szokványos megbízás az ilyen, és legyünk őszinték: nem is egészen veszélytelen. Nemcsak azért, mert óhatatlanul bennfentessé, vagyis opportunussá tesz, hanem inkább mert – a hely kísértő szellemének kikerülhetetlensége okán - önismétlésre kényszerít. Amikor novemberben Vojnich Erzsébet térinstallációját rejtett és elegáns iróniájáért dicsértem, s ellenpontként visszautaltam Kazovszkij merész provokációjára, tudtam már, hogy Szűts Miklós következik és azt is tudtam, hogy megint a hely lesz a kérdés, pontosabban szólva, a hely kétségbe-vonása és már előre nyomasztott, hogy megint erről az istenverte épületről meg a genius loci-ról kell majd beszélnem, ebből kell kiindulnom. Csak azt nem tudtam, ő mihez kezd majd a hellyel, amelyet – hogy képkiállításról szólva jó kis kép-zavarral éljek - se lenyelni, se kiköpni nem lehet. Nos, Szűts is kitalált valami eredetit: ő nem szétrobbantja, mint Kazovszkij, nem idézőjelesíti, mint Vojnich, ő inkább elrejti előlünk.

alt

Vagy inkább elvarázsolja? Hatalmas, szellős-világos vásznakkal veszi körül, takarja el az ormótlan pilléreket, áttört fényekkel, leheletfinom sárgás, rőtes szürkék gyönyörűséges káprázatával helyettesíti a márványok fakó színtelenségét. Egy erdő rengetegébe bűvöl bennünket: törékeny fák közé, titkokkal teli labirintusba csalogat, párás ködökkel vesz körül. A képek közt bolyongva fantasztikus terek és csalogató látványok tárulnak fel, tekintetünk kutatva próbálkozik a látható láthatatlanságon keresztül hatolni, hogy elérje a láthatatlan láthatót: hogy valami fix pontot találjon a bújócskához, amelynél lehorgonyozhat. Egyszerre misztikus és szorongást keltő varázslat ez, amely, ahogy belép az előcsarnokba, egyből foglyul ejti a nézőt.
A cím retorikája persze árulkodó: a Szentivánéji erdő nemcsak az álom, a tündérmese fantasztikumával csábít, de egyértelmű shakespeare-i reminiszcenciákat kelt: Oberont, Titániát meg az athéni erdőt idézi emlékezetükbe. Az eddigi kiállítók közül Szűts az első, aki installációjában kifejezetten arra reflektál, hogy a Nemzeti előcsarnoka egy színház tere. Ha elrejti, mint mondottam az imént, a képek színháza mögé rejti el. Szűts Miklós színházat rendez a színházban, de ő nem a színészek mozgását, hanem a nézőét instruálja. Inszcenálja a bolyongást, s csak az a kérdés, hogy mit visz színre.
Azt is mondhatnám, hogy Szűts Miklós ebben a térben teátrális festőnek bizonyul, ami – korábbi munkássága ismeretében – éppoly meglepő fejlemény, mint az, hogy Vojnich ironikus. De oszlassuk el a félreértéseket. A teátrális a kritikusi köznyelvben többnyire színleltet, harsányat, hatásvadászt jelent, valahogy az őszinteség hiányát, alakoskodást, vizuális metaforával szólva szemfényvesztést jelent. Én nem ebben a kissé moralizáló értelemben használnám a kifejezést. Ez a festészet annyiban teátrális, hogy színre viszi a képet mint játékot: eseményként játssza el, vagy inkább játszatja el a nézővel. Mint minden jó művész, Szűts sem statikus, zárt objektumnak tekinti a képet, amit csak odatesz a kívülről figyelő szem elé, hogy az „vegye tudomásul”. Nem, a kép számára is színtér: mindenekelőtt az a hely, ahol a színek is, a tárgyak is, a terek is, a fények is előjönnek, megmutatkoznak – és egyidejűleg el is tűnnek, el is rejtőznek a néző elől, aki tekintetének fizikalitásával maga is belép ebbe a térbe. Minden jó kép ilyen váratlan események színtere, soha ki nem meríthető bújócska, amit hol szenvedéllyel, hol erőszakoskodva, hol incselkedve folytat a nézővel. A szemfényvesztésnek persze nincs valós tétje, mert ép eszű ember nem dől be az illúziónak – a színház is azon alapul, hogy tudjuk, a színpadon fikciót látunk, mégis készek vagyunk belemenni a játékba. Az egyik pillanatban ritkás erdőben járunk, hajnali pára gomolyog a száraz ágak közt - aztán közelebb lépve hirtelen minden, formák, színfoltok, felületek, kontrasztok és átmenetek ritmikus pulzálására vált, s nem marad más a vásznon, mint tiszta absztrakció, abszolút festészet. De ez is csak egy pillanat – mert a következő lépésnél, egy oldalt vetett pillantással az éjszakai erdő csábító fényei megint eluralják az ecsetnyomot, a vásznat, a festék és méret materialitásait – mindaddig, amíg a bűvöltében is gyanakvó néző megint rajta nem kapja a festőt a szemfényvesztő ügyeskedésen. És így tovább, újra és újra fordul a képek és káprázatok mókuskereke - és pöröghet is tovább, a végtelenségig.
Fogalmazzunk konkrétabban. Azt mondtam az imént, hogy a képi színtéren előbukkannak a színek. Nézzük csak Szűts Miklós halvány vörössel, ibolyával, leheletnyi sárgával áttört szürkéit: ezeket a végtelenül finom, akvarell-szerűen áttetsző, egyszerre roppant bonyolult és evidensen magától értetődő tüneményeket, amelyek differenciáltsága épp azért érvényesül olyan markánsan, mert mindenütt tusfeketével és hófehérrel – tehát teljességgel differenciálatlan, mondhatni önazonos nem-színekkel – érintkeznek. De mit is mondunk akkor, amikor színről beszélünk? Sok művészettörténeti fordítás kontrollszerkesztőjeként az a tapasztalatom, hogy e szó mindennapi használatában alig teszünk különbséget a fénytünemény („sárga”) és materiális hordozója (a sárga színű festékanyag) között – nagyvonalúan összevonjuk őket. Holott egy színt vizuális látványként és egyidejűleg festékként is látni/tapasztalni bizony komplex feladvány, olyasmi, amit például a legjobb felbontású digitális képen sem vagyunk képesek gyakorolni. A valódi festészet ereje olyan, mint az élő zenéé vagy a színházé: rá van utalva a néző jelenlétére, aki fölfigyel erre a különbségre is kész azt testközelből végig is követni, mintegy le is játszani.
Szűts is teátrális, mert élvezi és élvezettel láttatja a képeknek ezt az alakoskodását – mondhatni, épp a performatív kód nyilvánvalóságára épít. Nem érdeklik nagyzoló ideológiák, megfejtendő ezotériák, nem „üzen” és nem fűti „kritikai” hév. Sokan ezt „konzervativizmusként” vetik a szemére – és tény, hogy Szűts – mit sem törődve avantgárd gesztusokkal, ellenkulturális trendekkel – az utóbbi négyszáz év európai nagy festészetének talán legfontosabb játékát játssza újra. Ezért használ fotót is, és ezért fest olyan nyilvánvalóan „festőiesen” - de az a benyomásom, hogy illúzió és mesterkedés e kimeríthetetlen és megunhatatlan csiki-csukijának monumentális és hangsúlyosan teátrális installációja itt és most egyenesen a homo ludens antropológiáját viszi színre. A nézőnek azt a gyermeki vágyát, hogy a művész-Oberon őt is bűvölje álomba, de közben félszemmel mégis pontosan követhesse, hogy a mester hogyan is csinálja. Szűts egyszerre romantikus lélek és kritikus elme, elomlóan érzelmes lírikus és bravúros konstruktőr egyben – és olyan nézőre is számít, aki maga is hajlamos mindkét végletes szerepet egy személyben realizálni.

A festő bevisz tehát bennünket az erdőbe – ezért is szerencsés választás a címbéli metafora. Véletlen-e, hogy a Nemzetiben épp Szűts kiállításával egyidejűleg került színre Botho Strauss Szentivánéji-parafrázisa, A park - amely szerzője szerint „egy régi, kifürkészhetetlen komédia varázslatos uralmáról” mesél: „A virág nedvéhez hasonlóan, amelyet Puck és Oberon az athéni erdőben alvók halántékára hint, az itt fellépő személyeknek - összezavarva őket - egy műalkotást csepegtetnek érzékeire. Ámbár átváltozások sora megy végbe, és egymás alakját veszi föl ember, szellem és cselekmény - de a Szentivánéji álom egyre csak halad előre, és senki sem marad ébren, hogy valami jó kis ellenszert találva a többieket megszabadítsa téveszméjétől." Botho Strauss mindezt, mutatis mutandis, Szűts Miklós képeiről is elmondhatta volna.


(Felerészben elhangzott a Nemzeti Színházban, 2009. március 19-én, Szűts Miklós Szentivánéji erdő c. kiállításának megnyitóján)