alt

A 2005-ös budapesti táncévad kivételes pillanata volt Nagy József a MU színházban szeptember 11-én egyetlen alkalommal látott szólódarabja, amely csupán néhány hónappal ezt megelőzően, Magyarkanizsán illetve – 2005 júliusában – az Avignon-i Fesztiválon volt néhány előadásban látható. A kortárs táncra fogékony megfigyelőnek már az a körülmény is elgondolkodtató lehetett, hogy az előadást az Újbuda Jazz Fesztivál eseményeként harangozták be. S csakugyan, a ragyogó táncoson, Szkipén kívül egyenrangú szólistaként lép a színpadra Vlagyimir Taraszov, a Litvániában élő zenész, ütőművész. De nem úgy áll a dolog, hogy két külön szólót látunk, egymás mellé rendelve: mintha Taraszov pazar hangszerjátéka a jazz kedvelőinek, míg Nagy József nem kevésbé briliáns mozgás- térszínháza a tánc barátainak szólna. Nem úgy áll a dolog, mintha ki-ki érzékenysége, kíváncsisága vagy ízlése szerint szabadon választhatná meg, hogy táncestre jött vagy jam-sessionra: hogy a zenét csupán a tánc aláfestésének tekinti, vagy megfordítva: a mozgást nézi pusztán a koncertet kísérő látványosságnak.
Nem: a darab kivételessége ugyanis épp abban van, hogy ezen az estén a táncos Nagy József épp annyira zenész, hang-adó mint amennyire a muzsikus Taraszov viszont – noha mozgássérült – nagyonis táncos: mindketten a maguk módján, mégis közösen dolgoznak egy harmadik típusú művön - egy képen, azon a bizonyos „utolsó tájképen”. Az alaphangot már a darab nyitó jelenete, a két feketenadrágos-fehéringes civil káprázatos duettje megüti a fémtányérokon pattintgatott, csengő-bongó pingponglabdákkal: a bravúrosan megkoreografált-megkomponált, mégis spontán improvizációnak ható akusztikus és mozdulatjáték egyszerre páratlan finomsággal, egyben valamiféle groteszk fénytörésben mutatja meg, hogy itt, ezen az estén a művészet csinálásáról – játékról, mímelésről, emlékezésről, önmegértésről, sőt áldozatról – van és kell hogy szó legyen. A címadó „tájkép” több változatban is elkészül a szemünk előtt – öt ujjal húzott tengeri látképként, hajóval, távoli füsttel indul, hogy aztán a festő vetett árnyékából képződjön meg a hártyapapíron, iskolatáblára rajzolódjon vagy deszkaácsolaton krétaporos korbácsnyomként Hartung dühével csattanjon az arcunkba. Nagy József jellegzetesen nyurga, magába nyeklő, berugózó majd felpattanó alakja ki-be jár e képekben, megfordul közöttük, körbeforog velük, ellenáll nekik. Hol a vándorló, de rendre hazatérő gólyamadár tájhorizont előtt verdeső groteszk önarcképét hozza, amint hátat fordít maga rajzolta hátterének, hol a saját tájképe előtt ágáló akciófestőt alakítja: van, amikor Pollock drippingjét idézve önti és hagyja lecsurogni a festéknyomot, máskor egy iskolatábla mögül nyúlnak elő a Dubuffet primitivizmusával firkáló mancsai, hogy krétájukkal vakon tapogatózzanak a felületen, amelyet csak mi láthatunk. Megint máskor Szkipe egész testében látható: ócska kabátjában fölülről súroló fénybe áll, hogy megkínzott, fölgyűrt relieffelületként tapadjon egy láthatatlan, csak pantomimesen „eljátszott” képsíkra s így különböztesse meg magát tőle: egy gyönyörű pillanatban viszont – mint a kínai mesében a híres festő – észrevétlen-testetlen tűnik bele a saját képébe, hogy láthatatlanná váljék, vagyis tökéletesen azonossá legyen vele. De persze a legartisztikusabb művészet sem hazudhat misztikus megváltást – a következő pillanatban Szkipe kihátrál a virtuális képből, vagy inkább mögüle, miközben otthagyja a nyomát a felületen: ironikusan felülírja, lefokozza hát a végtelen táj otthonná válásának reményét. Ennek a reménynek nem kevésbé ironikus fonákja az a parádés „szóló”, amelyet Taraszov produkál dobseprőivel a Szkipe-rajzolta táblakép felületén: az ördöngös dobolás a függőleges tábla krétanyomain a képsíkon matató finom ecset gyönyörüségesen öncélú virtuozitásává lényegül. Céltalan, nyomtalan, láthatatlanként eltűnő bravúrjáték – a „zengő érc és pengő cimbalom” reménytelensége ez. Az utolsó tájkép. A darab csúcspontján aztán a képalkotó önmaga testét teszi meg képsíkká: önmagára folyatja rá a festéket, amely saját kiöntött vérré lényegül. Hogy ez az „áldozat” mit ér, nyitott kérdés marad: ez a mű ereje.
Nehéz eldöntenünk, hogy ütőkoncertet hallunk, táncszólót látunk vagy képzőművészeti performansz részesei vagyunk. Előbb-utóbb csak rájövünk, hogy fölösleges olyan dolgok között választanunk, amelyek nem követelik meg a döntést.
A darab, úgy sejtem, elbűvölő költői vallomás a művészetek közösségéről, cserebomlásáról és átjárhatóságáról – vagy inkább, a művészetcsináló emberi lény furán személyes személytelenségéről. Ritka, nagy pillanat: újrázásra vár. Ezért döntöttünk mellette: hátha mégis van esély, hogy újra tanúi lehessünk.