alt

Nehéz fába vágja a fejszéjét, aki Kun Attila Kozmér Alexandra számára koreografált Érted?! c. szólódarabjáról tárgyszerűen és pontosan szeretne beszámolni. Pedig a darab időben alig számlál nyolc percet, és igazán nincs megterhelve fölfejthetetlen bonyolultságú szimbolikával. Nem játszik egyszerre több regiszteren, nem halmoz egymásra mindenféle kulturális kódot, nem operál posztmodern stíluskeverccsel és (vulgár)freudista narratívákkal, továbbá nem deklarál harsány kisebbségpolitikai engagement-okat. Nem beszél „metanyelven” és nem „dekonstruál”; nem ragozza végig az „identitás” paradigmáit és sem a provokáció, sem a magasabb fokú hitelesség, sem a brutális fizikalitás nyomatékosítása kedvéért nem vetkőzik pucérra. Nem szól hozzá a nemi szerepekről, a „test”-ről és a szexusról vég nélkül folytatott nyilvános-színpadi „diskurzushoz” sem. Egyszóval, egészen „korszerűtlen” táncmű – ha „korszerűn” olyasvalamit értünk, amit manapság a „kortárs művészet” fogalmával és hasonlókkal szokás jelölni.
Kapunk ezzel szemben nyolc percnyi koncentrált, szívbemarkoló színpadi magányt. Egy ritka érzékeny táncosnő roppant szuggesztív jelenlétét, ahogy a magabiztosság önszuggeráló gesztusaitól eljut a belső meghasonlás rezignált tudomásulvételéig. Szinte kizárólag klasszikus lépéseket, kortárs balettet látunk – mind a táncosnak, mind a koreográfusnak ez az anyanyelve. Mintha a darab ereje éppen abból a látszólag konzervatív, önkorlátozó művészi döntésből fakadna, amellyel Kun Atilla elhárít minden a kortárs táncban már-már kötelezővé (de legalábbis mindennapossá) vált teatralizálást, multimédiás-szcenikai hókuszpókuszt, hogy a figyelmet kizárólag a mozdulatra, a lépések kötéseire vagy folytonossághiányára, az egyensúly megingásaira, a végtagok tartásjátékára vagy az ujjak legapróbb rebbenésére fókuszálja. Sem sugalmazó jelmez, sem fölös rekvizitek nem akadályozzák a tánc „önmozgását” – ezért olyan nehéz pontosan beszélni róla. A tér nem üresnek, inkább letisztultnak tetszik: a feszes fénykockák és a fekvő testre oválisan boruló fényburok irány- és sorrendváltásai konzekvens dramaturgiai logikát követnek. A szcenikus irányokkal és a fényekkel való minimalista komponálás így kisszámú, de visszatérő fogódzót ad a nézőnek, hogy a szeme előtt kibomló mikrotörténéseket egy teljes emberi sors szükségszerűségeként ismerje fel. Ritka erény és valódi arányérzékre, dramaturgiai tehetségre vall a színpadi idővel való ökonomikus gazdálkodás: a darab épp annyi ideig tart, amennyit belső gyúanyaga megkövetel.
Örömteli látni, hogy Kun Attila bízik még a tánc saját erejében, a lecsupaszított mozdulat és az üres tér, ha tetszik, a tiszta tánc lehetőségeiben – és bízik a szólista Kozmér Alexandrában, akinek táncszakmai profizmusa és emberi jelenléte képes is e lehetőséget valóra váltani. A darab erős sugallata, hogy ez a mozgássor erre a táncosnőre – az ő alkatára, lehetőségeire, tehetségére – várt. A szerep és a személy föloldhatatlan azonosságára: arra, amit közönségesen színpadi jelenlétnek szoktunk nevezni. A ragyogó klasszikus alapokkal, kifinomult testműveltséggel, forma- és arányérzékkel bíró Kun Attilát csak arra ösztönözhetjük, hogy azzal váljék a mai magyar „kortárs tánc”-szcéna aktív szereplőjévé, hogy tovább éltet egy nagyszerű hagyományt, amelynek jövőjében ma már egyre kevesebben bíznak.