alt

Bozsik Yvette több mint tizenöt éve folyamatosan kacérkodik irodalmi, zenei és tánctörténeti klasszikusokkal. A Varázsfuvola nemcsak a Mozart-mű grandiózus léptéke, komplexitása és zenei tökélye okán jelent kivételes állomást ezen az úton, de azért is, mert ez az opera a felvilágosodás humanista szellemének kivételesen szuggesztív összefoglalásaként, az emberi teljesség lehetőségéről szóló gyönyörű szimbolikus meseként vált oly ismertté és népszerűvé. Bozsik és társulata az utóbbi évek egyik leginvenciózusabb, egyszersmind legkihívóbb munkájával felelt meg a mesteropera hívásának.
Bozsiknak eredeti, provokatív és nagyon sötét víziója támadt a rekordidő alatt készült remekműről – pedig az este során sokat nevetünk. A konzervatív operabarátokat már az is fölháboríthatja, ahogy a darabot Papageno groteszk látomásává stilizálja. De a koreográfiát tévedés volna a Mozart-partitúra ideologikus interpretációjaként olvasni. Bozsikot ugyanis nem a felvilágosodás utópiájának posztmodern kritikája érdekli: bár az ő Sarastrója sem az emelkedett humanizmus felkent papja, ám zsarnoksága nem az Ész világosságának erőszakát testesíti meg – mondjuk – az elfojtásra ítélt szenvedélyek (az Éj királynője birodalmának) igazságával szemben. Másról van szó: Bozsik meri puszta nyersanyagként használni Mozartot – bármilyen blaszfémiának is tűnik a zeneirodalom e példátlan tüneménye kapcsán nyerseségről beszélni. Hogy nem egy operatörténeti klasszikus értelmezésével van dolgunk, azt nemcsak az eredeti partitúra sokszoros felülírása, de a hangzó zenei anyag tudatos elidegenítése, a különböző nyelvű és minőségű hangfelvételek – minden valódi operajátszástól tökéletesen idegen – cserélgetése is világossá teszi.
A táncszínpadon kapóra jön a Schikaneder-féle butuska mese szimbolikussá egyszerűsödő fekete-fehér logikája – ezt a játék teréért felelős Khell Zsolt a sakktábla metaforájával erősíti fel. A keretjáték azt sugallja, mintha a figurákat a fantáziájában kukázó Papageno (Vati Tamás) állítaná fel erre a sakktáblára. A jelmeztervező Berzsenyi Krisztina is csak ott csempész (harsány) színeket a színre, ahol a kényszerpályák determináltságának e világállapotától valami álomszerű elszakadás reménye kecsegtet. A szimplifikálás iróniáját jelzi, hogy az álomjátékban „világossal” az Éj Királynője (Lisztóczki Hajnalka), míg „sötéttel” a fény templomát képviselő Sarastro és alattvalói küzdenek egymással – Pamináért (Szent-Ivány Kinga), aki a végére egyértelműen a darab főhősévé növi ki magát. A zárt játszmát a sötét Király nyeri a világos Királynő leütésével, de ez csak látszat. A végső győztes ugyanis Pamina: mert miközben mind hisztérikus anyja és annak idióta fegyverhordozója (Gergely Attila), mind ura, a Nosferatu-klón Sarastro (Hámor József) sokszoros erőszaktételeit el kell viselnie, végül mégis ő az, aki a monumentális záróképben démoni űrnőként tekeri maga köré kényszerbeteg kínzóit. Bozsik eredeti invenciója megfordítja a Tamino-Papageno párhuzamot is: Tamino (Gombai Szabolcs) Bozsiknál erőtlen szépfiú, aki szó nélkül sorol be a szabadkőművesség magasztos álarca mögött bujkáló (férfi)társaság tagjai közé – és valójában a végjátékban melankolikusan magába roskadó játékmester bizonyul Pamina egyedül odaadó hívének.
A darabot a szabadságnélküliség nyomasztó atmoszférája lengi be – és Papageno játékos kívülmaradásának ironikus intermezzói is csak a reménytelenséget húzzák alá. Varázsfuvola-előadásról ilyen nehéz szívvel még sosem távoztam.