El Kazovszkij sírjánál

A feladat, hogy itt a ravatalnál El Kazovszkij, úgymond „művészettörténeti jelentőségéről” beszéljek, több szempontból is kérdéses a számomra. Mindenekelőtt: mi keresnivalója egy történésznek a ravatalnál? Mit mondhat ő, „a történelem semlegese”, ahogy Nietzsche gúnyosan nevezi, aki minden eseménynél „rögtön a helyszínen terem, hogy a dolgot máris történelmi távlatból szemlélje”? Van-e értelme itt és most olyasféle protokolláris mondatoknak, mint hogy a XX. század egyik legjelentősebb magyar képzőművésze volt? Itt kell-e számot adni arról, hogy a 80-as évek elejétől bontakozott ki európai léptékű posztmodern művészete, amely a festészettől és grafikától a térinstalláción át a performansz-ig, az újexpresszionizmustól az új narrativitásig és a body artig számtalan kortárs műfajt és tendenciát szintetizált? Hogy nélküle nincs újabb magyar színháztörténet? Ha az ilyen megállapítások kétség kívül igazak is – itt és most mégis inkább vigasztalásként hangzanak: lám, mi tudjuk, ki volt és mit alkotott El Kazovszkij, nekünk nem okoz gondot a nemzeti és egyetemes művészethistória horizontján irányzati mátrixunkba sorolni, megcímkézni és pozícionálni őt, mintegy a „helyére tenni” a történelmi pantheon hűvös oszlopcsarnokában. A művészettörténeti tudat hajlamos kánonokban gondolkozni és az értékek nevében sub specie aeternitatis beszélni: megannyi verdiktje, mint a szépen faragott sírfelirat, mely örök időkre őrzi és hirdeti az elhunyt emlékét, azt üzeni a művésznek: íme hát, megleltük a helyed, nyugodj békében.

Csakhogy vegyük észre: a sírkőre vésett tipikus felirat – nyugodjék békében – nem az elhunythoz beszél. Benne inkább a saját nyugalmunk iránti aggódás szólal meg: az óvakodás attól, hogy belenézzünk annak az űrnek a szorongató mélységeibe, amit maga mögött hagyott. Az elsietett történészi beszéd is csak hárítás volna tehát, amellyel El Kazovszkij nyugtalanul visszajáró szellemét igyekeznénk távol tartani a túlélőktől.

Szólhatnék talán a merőben szubjektív megfigyelő nézőpontjából, mint jó barát és gyakori vendég a Dorottya utcában, akinek volt módja Alaint szemtől szemben is ismerni és kitapasztalni. De személyes kapcsolatunknak egyetlen érdemi tárgya volt: a művészet. Soha nem beszéltünk a család, a megélhetés, az egészség, a magánélet legszemélyesebb kérdéseiről: rendre csak Caravaggióról és Jarmanről, a görög plasztika és a nyugati festészet metafizikájáról, Baconról, Farkas Istvánról, filmekről és könyvekről, és persze, mindig visszatérően, az ő művészetéről folyt közöttünk a szó. Megvallom, kényelmes volt számomra ez a közvetettség, ami lehetővé tette a legőszintébb megmutatkozást, egyszersmind azt is, hogy kölcsönösen és szemérmesen kitérjünk az olyasmik taglalása elől, amelyhez nem volt közös nyelvünk.

Aztán, váratlanul tudomást szereztem a sorsszerű, halálos kórról, amely megtámadta szervezetét, és egy csapásra elvesztettem a biztonságérzetemet. Ő nem mondta, én nem kérdeztem, nem mertem kérdezni, a szorongató tudás pedig baljós árnyékot vetett emelkedett beszélgetéseinkre is. Sokszor éreztem belülről, hogy remeg a hangom, ha vele, ha hozzá beszélek.

Történészkedés és lírai vallomás helyett felidéznék egy személyes történetet, amely az ő művészetével és az én szakmámmal kapcsolatos, és talán igazolni tudja, mért beszélek mégis El Kazovszkij ravatalánál.

2005-ben kiállítást kezdtem szervezni a Szépművészeti Múzeumba: kortárs magyar művészeket kértem fel, hogy kerek évfordulóján új művekben reflektáljanak Rembrandtra és arra, amit klasszikus művészete a mának jelenthet. Előzetes koncepciómban, bármennyire rajongtam is érte, El Kazovszkij nem szerepelt a listán: úgy éreztem, személyisége és saját világa olyan öntörvényű és monomán, hogy a dialógusnak nincs esélye – különösképp egy olyan géniusszal, akihez semmiféle érzéki vonzódás vagy különös érdeklődés nem fűzte.

Végül mégis felkértem – és csak utólag, szégyenkezve merem bevallani, hogy elsősorban valamiféle szánalom motivált: hogy a meghívás nem volt egyéb a részemről, mint a business as usual normalitását sugalló álszent tettetés. Nem számoltam azzal, hogy lesz mondanivalója Rembrandtról és nem hittem benne, hogy lesz még ereje ahhoz, hogy megcsinálja.

Meglepődtem, hogy végül, fél évvel később két nagyméretű festményt is küldött, két parafrázist az Izsák feláldozására, amelynek eredetijét még kisgyermekként látta az (akkor még leningrádi) Ermitázsban. A képeknek vajmi kevés közük volt szofisztikált kurátori koncepciómhoz, pedig korábban hosszasan fejtegettem neki: viszont olyan erősek, olyan mellbevágóak voltak, hogy elállt tőlük a lélegzetem. Brutális mű a Rembrandté is, ahogy Ábrahám durván beletenyerel a szeretett gyermek arcába, de Kazovszkijé még brutálisabb: ő a kép szélével le is fejezte a gyermeket, így tette kikötött testét magánmitológiája androgün szépség-torzóihoz hasonlatossá. Elhagyta Ábrahámot és az angyalt is – s mert az áldozatban nem a rendíthetetlen hit paradoxona érdekelte, az ő pusztító kezét nem is fogta vissza a remény semmiféle angyala. Volt mersze Ábrahám bibliai mítoszát megfosztani a keresztény üdvtörténet perspektívájától.



De megjelent a távolban, a lidércesen irizáló fantasztikus táj messzi horizontja előtt egy oltár vagy katafalk is, amelyen görcsbe merevülten ott ágaskodott, mint gombostűre tűzött nyomorú lárva, egy másik áldozat: a kutyaszerű vándorállat, El Kazovszkij saját névjegye. A vöröses élfények kísértetiesen elevennek és valószerűnek láttatták, noha nyilvánvaló volt, hogy fölfordult, vége van. Megborzongtam. Soha ilyen átütő evidenciával nem mutatkozott meg előttem Kazovszkij sorsának és személyes igazságának ereje és irgalmatlasága, mint e festmény extrém-perspektívikus víziójában, amelyben egymásra torlódott a habzsoló erotikus gyönyör a kimúlás nyomorúságával. És megrettenve a mélyéről sugárzó pokoli energiától, a halálra ítélt élet és életre galvanizált mű ilyen hihetetlen kontaminációjától, hirtelen elszégyelltem magam. Azt hiszem, az ilyesmit hívják katarzisnak.

Mert kishitű voltam és bizonyos értelemben kisstílű is vele szemben. Talán igazam volt abban, hogy művészete nem igazán kompatibilis a rembrandti művészet medialitásával, de saját szakmai okoskodásom, történészi észigazságom vakká tett valami mással, sokkal fontosabbal szemben. És talán érthető a gyávaságom is, ahogy óvatosan kerülgettem a haldoklót, hogy megúszni akartam a végről való nyílt beszédet. Egy erős műnek kellett jönnie, hogy átüsse okoskodásból és gyávaságból szőtt biztonsági hálómat, hogy szembesítsen engem Kazovszkij roppant életerejével és dionüszikus művészetének igazságával, amelyre nincsenek jobb szavaim Nietzschéénél, akinek görögségképe oly közel állt az övéhez: „a dionüzoszi művészet arra kényszerít, hogy bepillantsunk az egyéni létezés rettenetébe – és mégsem kell elrettennünk… Röpke pillanatokra valóban maga az őslényeg vagyunk, érezzük mohó élni vágyását, féktelen életörömét – a jelenségvilág kínjainak keserve ugyanabban a pillanatban hasít belénk amikor mintegy felolvadtunk a létezés mérhetetlen ősgyönyörében...”

El Kazovszkij elég bátor ember volt ahhoz, hogy ne rettenjen vissza a halálugrástól és hatalmas, a létezést a maga rettenetével egyetemben ünneplő művészetet alkotott belőle. Irgalmatlan és erős művészet az övé, nem enged kitérést öncsaló halogatások és könnyen kézhez álló hitek irányában. Ha ezután lehet még a történésznek mondanivalója, hát csak annyi: ne engedjük hűvös múzeumi tárlók mélyére, akadémiai értekezések lábjegyzetei közé zárni. Ha megmutatjuk, lesz ereje örökre nyitottnak, életképesnek és jelen idejűnek maradni, eleven felszólításnak a számunkra, hogy nézzünk újra és újra a szemébe.

Ne hagyjuk, hogy békében nyugodjék. Ne nyugodjék békében.

Kazovszkijnak volt ereje leértékelni, semmissé tenni a privát halált. Egész életét, egész művét ez a feladat töltötte be. Nem úgy van az, hogy élünk, ameddig élünk, s aztán majd vége, nincs tovább. Élet és halál nem elzárt birodalmak, amelyek között csak isteni segítség teremt hidat. Nincs szükségünk a megváltásra, a feltámadásra vagy a más alakban való inkarnációra – mert ahogy nincs haláltól mentes élet, úgy nem is halhatunk meg igazán. „Félelmünk és részvétünk ellenére is boldog létezők vagyunk, de nem individuális minőségünkben, hanem az Egyetlen létezőként, akinek nemző gyönyörével azonosultunk” – mondhatjuk megint Nietzschével.

Halljuk meg hát egyik kedves zenéje, a Berlioz-rekviem Lacrimosájának zaklatott zokogásában a gyász és fájdalom mellett az ujjongás hangjait is. Ezek itt és most azonosak – ez El Kazovszkij metafizikai vigasztalása, amelyet örökül hagyott a számunkra.




(Elhangzott 2008. augusztus 5-én, a Farkasréti temető ravatalozójában)