A Picasso-összeesküvés

„Én, kérem, pontosan tudom magamról, hogy üldözési mániában szenvedek - de engem tényleg üldöznek...!"  (értelmiségi sirám az ezredvégről)

A történet úgy kezdődik, mint egy romantikus kalandregény a boldog emlékezetű 19. századból. Még az 1970-es évek végefelé London egyik külvárosában, egy magányosan elhunyt lengyel színésznő lefosztott hagyatékában – ütött jelmezek és kopott balettcipők között – a felszámoló ritka ékszereket és öt darab, különös tusrajzot talál. Az ékszerekkel nincs gondja, annál inkább a képekkel: évekig tologatja ide-oda, mígnem aztán – bagóért – tovább adja őket egy brightoni műkereskedőnek, akinek rövidesen sikerül is négyet értékesíteni belőlük. Hogy ki vette meg ezeket és hol vannak ma – máig rejtély. A megmaradt ötödiket viszont 1991-ben megmutatják a művészettörténész Mark Harrisnak, aki azonnal felismeri, hogy nem akármiről, hanem

egy eredeti Picasso-ról

van szó. Méghozzá nem a forgalomban lévő sokszáz kommersz grafika egyikéről, hanem egy ismeretlen, kivételes kvalitású főművről. Nagy nehezen kisilabizálja a lapon a mester sajátkezű aláírását és a készítés dátumát — 12. 05. 1934. — is, sőt, éles szemmel rögzít egy különösen jól kivehető ujjlenyomatot is — a mester tagadhatatlan kézjegyét. A háromalakos rajz személyes indítékai felől semmi kétség nem lehet: középen egy keresztre feszített férfit (a szenvedő Művészt) látni, jobbra egy sötét, dühöngő boszorkányt (az épp elhagyott feleséget, Olgát), balra pedig Picasso aktuális szeretőjét, a fiatal (és a jelzett időpontban terhes) Marie Therése-t.  Harris és társai a több millió fontos bevétel reményében egyből fel is ajánlják az ismeretlen remekművet a londoni Christie's-nek: a becsüs azonban legnagyobb megdöbbenésükre nem hajlandó elismerni a munka sajátkezűségét. Nem járnak szerencsésebben a Sotheby's-nél sem, bár ott legalább készek párizsi „szakértőjükkel" — utóbb derül ki, hogy a mester lányáról van szó – megvizsgáltatni a vitatott opust. Hónapok telnek el, mire Maya Picasso megnyilatkozik: elveti az attribúciót és elutasítja a kutatók arra irányuló kérelmét is, hogy autentikus eredetikkel vethessék össze az ujjlenyomatot. Az örökséget gondozó tudós kuratórium hallgatásba burkolózik. A kérést a párizsi Picasso-múzeumnál is kurtán-furcsán elutasítják. Harris

gyanút fog, nyomozni kezd.

De az egykori ószeres már arra sem emlékszik, hogy melyik évben is jutott a képekhez: a rejtélyes díváról pedig senki sem tud. Ugyanígy nyoma vész a négy eladott képnek is. Harris 1993-ban terjedelmes tanulmányban mutatja ki az „ismeretlen remekmű" mélyreható rokonságát egy sor autentikus Picasso-művel: publikálását azonban — a szerzői jogokra való hivatkozással —az örökösök megakadályozzák. Noha Peter Ludwig, az amatőr műértő csokoládégyáros beleegyezik abba, hogy gyűjteményének darabjait a kutatók megvizsgálják, múzeumigazgatója a háttérben mégis megakadályozza, hogy Harris betegye a lábát az épületbe. Hiába a bulvársajtó öles szalagcímei, tényfeltáró riportjai: még aki először segítőkésznek mutatkozik, láthatatlan erők hatására utóbb az is visszakozik. Harrisékat a „hivatalos" oldalról meg is fenyegetik: nehogy a festett lapot autentikus Picassoként piacra merjék dobni.

Lassan összeáll a kép: a család, a kurátorok, múzeumigazgatók, műtörténészek és galeristák (!) jól szervezett összesküvéséről van szó. Claude és Maya Picasso mellett olyan vitathatatlan tekintélyek, mint Pierre Daix, Werner Spies, John Richardson vagy Evelyn Weiss egyaránt részesei a titkos érdekszövetségnek, amely mereven őrzi információs monopóliumát, hatalmi kiváltságait.Harris épp jókor jut erre a radikális felismerésre: akkoriban fedezi fel

a civilszféra az internetet

mint a szabad gondolkodás és véleményalkotás hatalmi-cenzurális ellenőrzésének leghatékonyabb ellenszerét. Így születik meg a The Picasso Conspiracy honlapjának ötlete, amelynek törzsét Harris tanulmányának internetes változata adja — s amely felér egy politikai leleplezéssel és kiáltvánnyal.

Nos, a hálóra fölrakott cucc (http://web.org.uk/picasso/Welcome.html) abszolút rulez. Száznál több oldal, tetemes tömegű információ, rengeteg kép — sűrűn összelinkelve. Áttekinthető menük, pontos és működő szolgáltatások. Elegáns embléma, komolyságot sugalló, szolíd grafikus környezet, ízléses tipográfia. A Fekete festmény (e nem hivatalos címen hivatkoznak a képre) mint fő attrakció legalább harminc változatban: nagyítva, kicsinyítve, megfordítva, tengelytükrözve, részletekben, rétegenként, motívumonként sorbafűzve. Semmmi öncélú giffelés, fölösleges hang- vagy videofájl: ellenben lényegretörő fogalmazás, gazdag dokumentáció. Direkt mailkontakt a szerzőkhöz, frissítés folyamatosan, tizenkét fontért emblémázott óriásposzter rendelhető. Ennyiből is látszik, hogy Harris nemcsak a Picasso-anyagot, de az internet médiumát is alaposan ismeri. Szóval pengés, médiumszabatos munka — fel is vettem a linkgyűjteményembe.

Mint művészettörténész mármost azt gondolom, hogy az egész

úgy baromság, ahogy van. 

A rajz tuti hamisítvány, a köréje épített elemzés és értelmezés totál agyrém. Aki látott már valaha is originális Picasso-t és van egy kis szeme, az aligha ül fel a monumentális körítésnek. A Black Painting, az „ismeretlen remekmű" a Picasso-művek vizuális komplexitása és expressziv ereje helyett zavaros és artikulálatlan kompiláció. Vonalvezetése és lavírozása — a hálózati képből ennyit biztosan meg lehet itélni - tétova: a legendásan biztoskezű Picasso rajzolás közben ennyit biztosan nem lacafacázott.

De nyilvánvalóvá teszi a a dolog abszurditását a feldolgozás koncepciója is. Harris úgy találja, hogy az 1934-es rajz egyenesen az életmű titkos gyujtópontja, a két abszolút főmű, a Három táncos (1925) és a Guernica (1938) közötti „hiányzó láncszem". (Mellesleg megkérdezhetnénk, hogy kinek hiányzott?) Ezért feltalálni véli benne mind a megelőző, mind az elkövetkező korszakok összes témáját, motívumát, szimbólumát, stílusjegyét: mindent, ami csak tudható Picassóról meg ami asszociálható vele. Egy kép, amely egyszerre Harlekin és Frankenstein, keresztrefeszítés és bikaviadal, családi dráma és politikai tiltakozás. Ez még akkor is méretes hülyeség volna, ha elfogadnánk a rajzot sajátkezű munkának. Ha valami nem volt jellemző Picasso alkotómódszerére, az a „voltaképpeni" főmű célkitűzése, a Nagy Dobás igézete volt. Picasso illusztrálta ugyan Balzac Az ismeretlen remekmű című művésznovelláját (Harris készségesen elismeri, hogy innen koppintotta website-ja címét), de zajos tévedés, hogy egyszerűen azonosult volna a történetbeli mániákus festőzsenivel, aki egész életét egyetlen kép megalkotására fordítja és tragikus kudarcot vall. Mintha bizony ez a nyamvadt kis tollrajz egyszerre lehetne a brutális méretű oeuvre kiinduló- és végpontja... Picasso amúgyis mindig szekvenciákban dolgozott: szinte minden műve több variációban készült, még egy Guernica-méretű nagy mű agyonzsúfolása is idegen lett volna tőle.

Harris ambiciózus, de spekulatív hajlamú és korlátozott tehetségű művészettörténész, aki felül egy hamisítványnak. Mindent egy lapra tesz fel: amikor pedig a hozzáértők részéről többször is elutasításba ütközik, kreál egy összeesküvéselméletet. Azt agyalja ki, hogy maga Picasso volt a fő konspirátor, aki egyrészt konzekvensen titkolta e mű létezését (mai helytartói nyilván ezért őrzik tűzzel-vassal a titkot), másrészt magán a képen is mindent elrejtett. Pedig helyesen nézve (például megfordítva vagy bizonyos képelemeket kitakarva) kiderül, hogy minden szimbólum ott van - csak épp ördögi módon

kódolva és leplezve.

Harris az internet összes kreatív lehetőségét kihasználja, hogy feltárja a zseni démonikus kriptográfiáját — ám annyira elhatalmasodik rajta a paranoia, hogy elfelejti elárulni, hogy miben is áll a titok, aminek elrejtése és megfejtése megért ekkora felhajtást.

Meglehet persze, hogy Harris nem teljesítménykényszeres történész, inkább a jungiánus ezotéria felkent papja — de számunkra ez sem sokkal bíztatóbb perspektíva. A reménytelen jelentéskutató Hermésztől és Oidipusztól Parsifalon át Frankensteinig az európai kultúrhistória összes archetípusát, mély- és hígmítoszát előbb belelátja, aztán kielemzi a zagyva rajzocskából (és persze zabolátlanul válogat a sokezer egyéb kép motívumaiból is). Van itt alkímia és melankólia, kabbala és rózsakereszt, Szent Gerely a Grál- legendából és Akasztott ember a tarotból — de van farok és fegyver, Dürer és Wagner, Grünewald és Füssli, Hitler és templomosok is... Nem csoda, ha a The Picasso Conspiracy honlapját Harris szorosan összelinkeli a jobb sorsa érdemes C.G. Jung okkultista híveinek találkozóhelyével (http://www.cgjung.com), ami beláthatatlan lehetőségekkel kecsegtet az egyetemes idiotizmus kiterjesztését illetően.

Ennyi hülyeség egyszerűen túl sok, a website viszont túl jó ahhoz, hogy a The Picasso Conspiracy-t — valami különös kényszer folytán – ne kelljen posztmodern farce-nak, ezredfordulós tudásfilozófiai tréfának néznem. Mintha Harris túlgerjedt egoja és ezerrel pörgő intellektusa már nem érné be sem a ténytisztelő tudós aszketikus önkorlátozásával, sem a világrejtély egyetlen megoldókulcsát kajtató felkentek egy-ügyűségével, sem az anarchista szabadságharcos politikai idealizmusával.  Ezért, hogy a skizoid nyulat valahogy  kiugrassam a virtuális bokorból, gondoltam, két álnéven egyszerre írok Mark Harrisnak két emailt: egy összekacsintósat, meg egy olyat, mintha mindent beszoptam volna. Akkor derült ki, hogy mailcimében a usernév: fantomas. Ez tetszik, Mark, ez jobb, mint vicces. Nem írtam meg a levelet.

Ám ha Harris mégis monomániás őrült, amire azért van esély? Nem lehet, hogy akkor

én vagyok paranoiás?

Miért olvasok és kutatok utána, miért írok cikket róla? Miért nem tudok szabadulni a kényszer-képzettől, hogy Harris nemcsak pontosan tudja, hogy a rajz hamisítvány, hanem egyenesen ő maga a felelős érte? Hogy – Umberto Eco és Lawrence Norfolk legjobb tanítványaként — az egész agyament történetet ő találta ki, hogy egyidejűleg provokálja mind az eredetiség fétisét imádó műtörténészi/műkereskedői establishmentet, mind a mélyértelműség igézetében elrévült lényeglátókat, mind az információ-hozzáférés szabadságának lázában pörgő internetes szubkultúrát? (Végtére is: lehet azt egy percig is komolyan venni, ha egy connaisseur-műtörténész egy festmény sajátkezűségét ujjlenyomattal akarja bizonyítani? Lehet egy műalkotást komolyan úgy szemlélni, hogy egy darabját — mint valami Rorschach-tesztet – tengelyesen tükrözzük és aztán felfedezzük, hogy szimmetrikus arcszerűség néz ránk, nagyon-nagyon mélyértelműen? És van-e reális értelme egy tipikusan szakértői kompetenciát igénylő kérdésben világraszóló harsány felhívásoknak és a nyomravezetőnek (!) felajánlott 1000 fontos (!) díjnak, hacsak nem a nyilvános akciózás paródiája és a posztereladásból származó bevételek decens növelése a cél?)

Eljutottunk tehát oda, hogy a valóság virtualizálódásával már a szimpla hülyeségben sem lehet biztos az ember. A magam részéről ragaszkodom a tudományos igazság, az ésszerű beszéd, az információs- és szólásszabadság vagy Picasso (ezen úgynevezett komoly dolgok) érvényességéhez – és ez paranoiás reakciókat vált ki belőlem. Bárhol játsszanak el velük, hozzájuk méltó iróniát képzelek oda – akkor is, ha elfogulatlan szem ott csak merő obskurantizmust és szellemtelenséget talál. Másszóval, elvesztettem a józan eszemet. Akár Harris érdeme, akár posztmodern csőlátásom eredménye: a double coding-tól nincs menekvés. Higgadtan meg kell állapítanom: nálam is érvénybe lépett a mottó igazsága.

Magyar Narancs, 1998. június 11.